Árulás

Rukia leszegett fejjel sétált végig a Seireitei néptelen utcáin. Szégyellte magát. Főleg azért, mert nem mondta el Ichigónak a teljes igazságot. Mert akkor őt is belekeverné, amit semmiképpen sem akart. A harmadik lehetőség rosszabb lenne, mint az előző kettő. De ez a kisebbik rossz. És kész.
- Látom ideértél – hallott egy ismerős hangot. Felnézett, és Byakuyát látta maga előtt, mögötte Yamamotóval. Meghajolt előttük, majd amikor ők elindultak, követte őket. Egyikük sem szólt hozzá, ő sem kezdeményezett beszélgetést. Könnyeket se hullatott. Semmit nem lehetett.
Mert ő a Soul Society választottja. De semmi különleges nem jár ezzel.
Csak sötétségbe taszítás.

(egy héttel később)
- Good Morning, Ichigo!
Szólt a végszó, és a répafejű az utolsó utáni pillanatban tért ki apja lábának szagos csapása elől, és leszorította őt a földre.
- Fater, muszáj ezt minden reggel eljátszanod?!
- De hát én csak jó szülő módjára felébresztem kedves gyermeket, nehogy elkéssen az iskolából!
- Hagyj már! – morgott, majd kirugdosta Isshint a magánszférájából. Mögötte az ajtót kulcsra zárta, majd leszögezte magában, ezentúl már este megteszi ezt.
Öltözködés közben vetett egy pillantást a szekrényére. A rég esti harag megenyhült, mivel csak hírtelen felindultságból, és önzésből keletkezett. Logikusan végiggondolva Rukia helyesen cselekedett. Csak idő kellett, hogy elfogadja, ő volt megint szánalmas.
Odalépett a lány egykori fekhelyéhez, és kinyitotta azzal az apró reménysugárral, hogy tanán ez csak egy nagyon rossz álom volt, és Rukia ott alszik a rózsaszín nyuszis pizsamájában. De nem. Csak Kon volt ott összegömbölyödve.
A helyettes shinigami elkomorodott, majd lesétált a lépcsőn. Útközben felkapta mindennapi terhét, azt a nyomorult iskolatáskát. A lépcső tetején azonban egyik húga, Yuzu várta.
- Ichi-nii, két alak vár téged odalent.
- Biztos csak Keigo és Mizuiro. Mindig itt eszi őket a fene – morgott.
- Nem, ez két idegen, és biztos nem a suliból. És úgy tűnik, ismerik az apát.
- Remek… vajon megint egy volt osztálytársa kölykére kell vigyáznom? – sóhajtott, majd lecaplatott a lépcsőn. Közelebbről már feltűnt neki ez ismerős reiatsu… nem is egy, kettő!
- Ez nem lehet… mit keresnének ezek itt? – táskáját ledobva rontott be a nappaliba, és sejtése beigazolódott. Két, általa ismert shinigami ült a kanapén, persze emberi testben. És Isshinnel beszélgettek.
- Á, Ichigo-kun! Üdv! Éppen rólad beszéltünk!
Azt sejtettem, gondolta.
- Ukitake-san? Kyoraku-san? Hát ti meg...? - értetlenkedett.
- Megbeszélnivalónk lenne veled. Fontos. – szólalt meg a fehér hajú, igen komoly arccal.

(Öt nappal ezelőtt)
- Így ni, kész is van! – mosolygott Rukiára egy idős hölgy. A lány fehér esküvőt kimonóban állt egy hatalmas tükör előtt. De arca nem arról árulkodott, hogy annyira boldog lenne.
- Mennyi az idő, Fumie-sama?
- Lassan dél. Mindjárt kezdődik a szertartás.
- Értem. Magamra hagyna egy ideig?
- Persze, asszonyom! – hajolt meg az öreglány, és kiment a szobából.
Amikor a csoszogás elhalt, Rukia leült egy székre.
- Szóval… - suttogta magának – ez a sorsom. Nem is baj, ha az az idióta haragszik rám. Jobb így. Akkor a következő párszáz évben ebben a hatalmas nagy vityillóban dekkolhatok, és mint jó felesége egy elmebeteg őrültnek, nyelhetek le mindent. – felsóhajt, majd ablakhoz sétált. Lent már szállingóznak az emberek az előkészített padokhoz. Észreveszi Byakuyát, Renjt, Yamamotót, és még pár ismerős arcot is a tömegben. De narancssárga hajkorona nincs a tömegben, szerencsére.
A magányos percek gyorsan telnek, ő pedig erővel nem gondol az elmúlt hónapokra, ami talán az egy évet is bőven túllépte. Nem számolta. Hisz egy halálisten számára az idő nem jelent semmit. Csak van.
Az óra fél egyet üt, ő pedig nagy levegőt véve kilépett a szobából, hogy kimondja a számára nem éppen boldogító igent. Most nincs, aki megmentse. Pedig rosszabb, mintha kivégeznék. De nem!, rázta meg a fejét. Ez az életem, és ez így… jó. Mindenkinek.
A padok előtt jövendőbelije várta. Amint megpillantotta, kiszorított minden mást a fejéből, és csak arra törekedett, hogy minél kedvesebben, és őszintébbnek látszóan mosolyogjon.
A férfi ugyan jól nézett ki, nagyjából százhatvan, és százhatvanöt centi között lehetett, fényes fekete haja, és ragyogó zöld szemei voltak, amihez ápolt külső társult, de a lány már találkozott a legrémesebb árnyoldalával. Még a háborús időkben.
De háborúban mindenki máshogy viselkedik, ezzel nyugtatta magát. Talán megtalálja a boldogságot, és párszáz év alatt bele is szerethet ebbe a fickóba. Valami ilyesmiben reménykedett. Mert akkor kizárhatja azt a rossz érzést, amely végig ott motoszkált benne, valahol nagyon mélyen.
- Minden rendben? Idegesnek látszol. – nyújtotta a kezét Yuuma.
- Igen, minden a legnagyobb rendben – mosolyodott el, nem teljesen őszintén. Az éljenzés közben egy hangtalan sóhajjal lépett rá az útra, ami rá várt.
A felére oda se figyelt. Unalmas volt. Tekintetével feltűnés nélkül fürkészett körbe, kiket ismerhet. Byakuya a szokásos fagyott fapofájával meredt ki a fejéből, Renji viszont idegesnek tűnt. Yama… a szeme csukva volt, Rukia nem tudta eldönteni, alszik-e, vagy csak fülel. A többi Soul Society küldött lelkesen figyelte őt. A kapitányát sehol nem látta. Elvileg neki is el kellett volna jönnie, de biztos lebetegedett megint szegény. Póthadnagyi kettőse viszont ott toporgott az első sorban. Hadnagy…
Végül is, a csigalábú idő elmászott a ceremónia fénypontjáig, és a gyűrűk is felkerültek. És a csók… Yuuma hajolt oda, Rukia pedig behunyta a szemét.
Az esemény utáni kis buli inkább a birodalom hagyományait követte. Nem olyan volt, mint egyébként. Mikor Rukia kellőképp belemerült a társalgásba, újdonsült férje elsietett a helyszínről, egyenesen a katonai parancsnokság legfőbb főnökéhez.
- Uram? – hajolt meg, amint észrevette a –most már- uralkodót.
- Engedélyezem a támadást a Soul Society ellen.
- De hát a lány? Nem a béke érdekében…?
- Az most a legkevésbé sem számít. Ő úgy fogja tudni, hogy ő támadtak meg minket. Ezért éjszaka fogtok vonulni. Méghozzá holnap éjjel. Rajtaütés legyen, és pusztítsátok el mindörökké!
- Értettem, Yuuma-sama!

(Újra a jelenben)
- Mi?! – háborgott a répafejű.
- Sajnos így igaz. – hajtotta le a fejét a sake-függő, amúgy most teljesen józan kapitány.
- És Rukia?
- Valószínű, hogy nem tud még róla. Mi nem indítottunk ellenük egy sereget sem, hisz akkor úgy jönne le, hogy mi vagyunk a kezdeményezők.
- Szemét disznók! Mégis hogy képzelik…
- Ichigo-kun, kérlek figyelj ide. Rád is szükségünk van. Az akadémián most végzett, osztagba még be nem került shinigamik élére kéne egy vezető, akik a peremvidéket őrzik, kerületenként. A székhelyen lennél te. Azon a helyen, ahova először érkeztetek amikor Kuchikit akartad megmenteni. Beleegyezel, hogy eljössz?
A fiú hallgatott. Apjára tekintett, de az meg se lepődött a hallottakon. Ez viszont megdöbbentette. Tudta, hogy valami nincs vele rendben… de inkább nem kérdezett, Biztos van oka rá, hogy nem szólt.
- Igen. Megyek.
Ekkor hírtelen egy hatalmasat tapsolt az, akin az előbb gondolkozott.
- Na várj csak egy percet, fiacskám! Azt képzeld, hogy itt hagyhatsz engem? He? Azt?!
- Nyugodj már le fater! Ez az én dolgom!
- Te csak azt hiszed! Az apád vagyok, és te még nem vagy nagykorú, szóval a döntés az én felelősségem!
- Kérlek, - sóhajtott fel Kyoraku – ne add itt a felelősségteljes szülőt, mind tudjuk milyen forró fejű vagy. Csoda hogy a fiad is ilyen?
Na itt valami tényleg nincs rendben… ezek NAGYON JÓL ismerik egymást… csak nem?
- Nem is kérdezel, Ichigo-kun?
- Minek? Biztos volt oka, hogy elhalhassa. Engem nem érdekelnek a dolgok. Most éppen ölni akarok. Azt a népséget, aki átvágott mindenkit.
- Lenne itt még valami. Kuchiki Rukia nem mondott el neked mindent.
- Hogy mi?!
- Két lehetőségről beszélt, ha jól tudom. Lenne egy harmadik is. Azaz lett volna.
- És mi lett volna az? –kérdezte.
- Egy, a Soul Society osztagaihoz nem tartozó, de az ő hatókörük alatt lévő shinigami, és annak egy akármelyik osztagból lévő társának átadása nekik.
- Ez mit takar?
- Talán követség. Esetleg helybeli békafenntartók. De onnan soha nem jöhetne vissza az a két személy.
- Az az idióta Rukia! Mért nem mondta ezt el nekem?
Alighogy kimondta, már tudta is a választ. Vele ellentétben a lány nem volt önző, hisz akkor soha többé nem jöhetett volna vissza a családjához, és a barátaihoz.
- Fater, én elmegyek, ha akarod, ha nem.
- Kuchikit nem hozhatod vissza onnan.
- Tudom.
Azért haragszom Rukiára. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit nem. Hisz elmondhatta volna, és akkor most nem kéne hazugságban élnie. Tudhatta volna, hogy döntök. De ez nem érdekes. Azért haragszom, mert elhallgatta.