Ichigo csak rohant és rohant egy szűk utcában, észre sem véve a felé közeledő alakot.
- Hé, Kurosaki! - Renji volt az.
Eper lefékezett.
- Te meg mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném. Na ki vele öregem, mi szél hozott erre?
- Rukia eltűnt. Nincs az én világomban sem, és itt sem érzem a reiatsuját - hajtotta le fejét.
- MICSODA? Nem voltál képes vigyázni rá? - a hadnagy keze már lendült, hősünk azonban hárította az ütést.
- Ha csak egy hajszála is görbül, én… én…
- Kuss, és gyerünk! - emelte fel hangját - Először Rukongait fésüljük át!
Tekintete lángolt az elszántságtól, és az aggodalomtól.
- Ehh… Nekem a hadnagyi gyűlésen kéne lennem - tétovázott Abarai.
- Akkor menj és gyűlésezz, utána keresd Seireteiben. Byakuyának ne szólj, mert megeteti velem a Senbonzakura összes szirmát.
- Oké. De…
- Kuss már! Igyekezz!
Ichigo már futott volna, de…
Néhány lépés után megérezte Renji kezét a vállán.
- Találd meg őt. Kérlek.

- Nyugi - eresztett meg egy biztató mosolyt - Meg fogom.
- Köszönöm - tetkósunk már szaladt is.
Néhány villámlépéssel Ichigo immár száz méteres magasságból fürkészte a néptelen utcákat.
„Peremvidékinek lenni jó móka volt - hallotta egyszer Rukiától - Szegénységben is összetartottunk, és olyanná váltunk, amilyenek most vagyunk.”
 Lusta, délutáni szellő lebegtette meg a helyettes kimonóját.
„Rukia… tarts ki! Megtalállak, és megvédelek! Nem hagyom, hogy bajod essen!”
Szemeit aranybarnára színezte a lenyugvó nap. Még egyszer végignézett a messziben elterülő Rukongaion, majd hatalmasakat ugorva pásztázni kezdte a mélységet.
 Seiretei külső részén semmit sem látott pár részeg, sakésüveget himbáló halálistenen kívül. Egy vörös hajkoronán akadt meg a szeme. Matsumoto is a részeg társaságban heherészett, úgy tűnt, nem veszi őt észre.
 Milyen jó lenne, ha Rukia itt volna vele! Igaz, végigveszekednék az utat, de legalább maga mellett tudhatná, a legnagyobb biztonságban. Talán még abba a kis fogadóba is betérhetnének kettesben…
 A városrészeket elválasztó fal tetején állt.
Bármit megadna azért, hogy megtalálja a lányt. Bármit. Rukia több számára mint barát, ez a kezdetektől fogva világosan látszott. Akkor még elhessegette ezt a gondolatot. Ugyan már, Kurosaki! Még hogy te, és az a gyönyörű, nyúlmániás idióta… Mi? Gyönyörű?
 Igen, az.
Első találkozásuk alkalmával sem kerülte el figyelmét Kuchiki különleges bája. Alacsony és lapos, de mégis van benne valami túlvilági szépség. Hollófekete haja, fehér bőre, és szinte egész arcát uraló, hatalmas kék szemei megbabonázták Ichigot.
Megborzongott.
Épp időben ocsúdott fel. Ha nem teszi, nem hallotta volna a vékony gyerekhangot.

- Narancssárga hajú bácsi! Hahó! - egy barna hajú, ugyanilyen szemszínű kisfiú kiabált odalentről, a fal túloldaláról. Egy középkorú nő állt mellette.
Eprünk leereszkedett elé.
- Szia! Mondd, mit szeretnél?
- Nem emlékszel rám, bácsi? Én vagyok Shibata Yuuichi, aki a papagáj testében volt! Ő pedig az anyukám! Képzeld, sikerült megtalálnom!
Ichigo szíve pedig fájdalmasan dobbant egyet.
A papagájos eset! Amikor még beteg húgával karjaiban sem akarta magára hagynia Rukiát. De mennie kellett, Karint haza kellett vigye. Mire visszaért, társa már több sebből vérzett, és sarokba volt szorítva. Elbánt a hollowwal, halálistennőnk megmenekült. De legalább túlélte... Ez a mostani helyzet más… A reiatsuját se érzi. Lehet, hogy már nem is él. Nem, az lehetetlen. Nem halhatott meg!
 És ebben a pillanatban zuhant rá ismét a kínzó hiányérzet tudata. Fájdalmasabban, kivédhetetlenebbül, mint eddig bármikor. Emlékképek pörögtek lelki szemei előtt, egész bensőjét mardosta a félelem.
 Igen. Kurosaki Ichigo, a nagyhírű halálisten-helyettes félt. Félt, hogy elveszítheti a lányt, aki mindennél fontosabb neki, aki iránt gyengéd érzelmeket táplál.
- Bácsi, ne tessék bambulni!
- Höh? - Eperke megrázta magát - Mi… ja, izé… Yuuichi!
- Mit tetszik keresni, bácsi? - kérdezte a kisfiú.     
- Kuchiki Rukiát.
- Kit?

- Tudod, azt a fekete hajú lányt, aki mindig velem volt. „És nem tudom, láthatom-e még valaha.”
- Már emlékszem! - csillant fel a kölyök szeme - Mi történt a nénivel?
- Eltűnt - hősünk leült a fölre, tenyerébe temette arcát.
Nem sírt, hisz sosem szokott. Elrejtette a keserű kifejezést, ami arcára ült ki.
 Yuuichi nagyon megsajnálta. Leguggolt mellé, vigasztalni próbálta.
- Ne legyen szomorú, bácsi! A néni még él! - suttogta.
Ichigo talpra ugrott.
- Él? - kérdezte gyorsan - Honnan tudod?
- Hát, elég hosszú történet. Ha eljössz hozzánk, elmesélem.

 

 

Beesteledett, mire elérték az erdőszéli házat. A hold felhő mögé rejtőzött, s csillagokat se lehetett látni. Erős szél fújt, megtépázva a jajongó fákat. Közeledett a vihar.
- Ez Rukongai második kerülete - magyarázta Yuuichi - Mint látod, itt mindenki jól él.
És valóban. Ahogy beléptek az épületbe és áthaladtak az előszobán, Ichigo vethetett egy pillantást a szép, ízléses bútorzatra. Módos ember lakja a házat, ez nem vitás.
- Foglalj helyet, Ichigo - az asszony, aki eddig szótlanul lépkedett mögöttük, most a konyhába sietett.
Húsz perc sem telt bele, és már három bögre forró tea gőzölgött a nappali kis asztalán.
- Elnézést. Honnan tudja a nevem?
- Mindenki ismer téged - mosolyodott el a nő - Hatalmas hírnévre tettél szert, mikor megmentetted Kuchikit. A Lelkek Világa neked köszönheti, hogy nem pusztult el.
- Öhm… hát végül is… igen.
Csöndben kortyolgatták tovább a forró italt.
Mennydörgés hallatszott, szél süvített.

- Elnézést asszonyom! Önt hogy hívják?

- Shibata Yumi vagyok.

- Értem. Szóval ön…

- Az anyukám! - rikkantott a kisfiú - De most már elmesélem, amit megígértem.

- Szóval ma hajnalban történt az egész. Éppen sétáltam az erdőben, gombát kerestem. Találtam is, és akkor meghallottam az a furcsa hangot. Mintha sistergett volna valami. Közelebb mentem, és megláttam azt a furcsa, kék sapkás alakot. Magas volt és izmos, barna hajjal. Háttal állt nekem, így az arcát nem láthattam. Olyan ruhát viselt, amilyet az emberi világban szokás. A hang megszűnt, emberünk megfordult. Tenyereiben egy halom fehér pirulát tartott,

és beszélni kezdett. Azt mondta, nem öli meg Kuchiki Rukiát addig, míg Kurosaki nincs a Földön. Utána pedig eldobta az összes drazsét vagy miket. Ha jól láttam, morzsolódni kezdtek.

Hősünk döbbenettől tátogva szorongatta poharát.

„Már megint a kék sapkás? Ki a franc lehet az? Na és szétmálló fehér pirulák?”

Ekkor hasított belé a felismerés.

- NE! - pattant föl, kiborítva teájának maradékát. Kirázta a hideg, megremegett.

- Mi a gond, bácsi?
Hatalmas bajban vannak. Talán nagyobban, mint eddig bármikor.
Újabb égdörgés hallatszott.

Yumi Ichigora emelte őzbarna szemeit. Szavak nélkül is értették, mire gondol a másik. Az asszony jól tudta, mik azok a pirulák.

- Anya, mik…
- Csss, kisfiam!
Dübörgő hangok verték fel a feszült csöndet. Mindhárman az utcára szaladtak.

Az erdő sötét homályából elő is tűnt a zaj okozója.
Nagydarab vaddisznó rohant feléjük sörényében masnival, hátán egy régi jó ismerőst hozva.
- Hóóóó, Bonnie-chan! - Shiba Ganju próbálta fékezni az állatot.
Bonnie lefékezett tüskebökink előtt, így gazdája leesett róla, és csúszott pár métert.