Fejezet/1, Elválás, talán végleg
 

- Ichigo! Mögötted!
Egy narancssárga hajú, fekete kimonós fiú erre a szóra hírtelen megfordult, és hatalmas, fura kardját egy szörnybe mélyesztette. Annak maszkja megrepedt, majd vérfagyasztó üvöltés kíséretében eltűnt… De ennyivel nem volt vége ennek a majdnem mindennapi kalandnak, egy következő, az előzőhöz nagyon hasonló formájú lény közeledett az előző kivégzője irányába.
- Remek –mordult fel a fekete ruhás- először egy hüllő, most meg egy százlábú? Nevetnem kell! Azt hiszik ezek a barmok, hogy ennyivel le tudnak győzni? – azzal már lendítette is fegyverét, és újabb lidércet írhatott fel az eddig is nagyon népes, kivégzettek listájára. Ami ugyan nem létezik, csak Kurosaki Ichigo kemény kobakjában, de attól még nagyon szépen hangzik.
- Kicsit nagyképű vagy, nem gondolod? – vetette oda neki szemrehányóan alacsony társa, a fekete hajú Kuchiki Rukia.
- Tévedsz – húzta el a száját. Azután meg belekiabált az éjféli sötétségbe: - Esetleg még valaki? Most gyertek, ha meg akartok halni, mert ha lefekszem aludni, várnotok kell holnapig!
- Idióta… - fogta a fejét Rukia.
Mivel nem érkezett válasz, Ichigo önkényesen úgy döntött, hogy elindul hazafele, természetesen a legrövidebb úton, hogy minél előbb hazaérhessen, és lefeküdhessen aludni. Léptei hosszúak és gyorsak voltak, majdnem hogy futott. Társa alig bírt lépést tartani vele. De mikor beérte, elkapta annak kimonóujját, és megrángatta, jelezve, hogy „Állj már meg, te vadbarom!”
- Mi van?
- Olyan szép az éjszaka, sétáljunk egyet! – javasolta a lány.
- Meg majd a nagy jó fenét. Álmos vagyok!
- Kérlek szépen, Ichigo!
- Nem!
- Na!
- A nem azt jelenti, hogy nem!
- Akkor majd megemlítem a bátyámnak, hogy senkinek veszel, és akkor nagyon… de nagyon mérges lesz rád… és akkor biztos idejön, és elmondja, hogyan is kell bánni velem… - veti be egyik legfőbb ütőkártyáját, hogy az legyen ezen az estén, amit ő szeretne.
Ichigo elkezd morogni. Fenébe… a francba! Mióta megmentettem, a bátyja kincsként vigyáz rá, énrám bezzeg fúj, mint a mérges macska, akitől elveszik az egerét! És ez az idióta ki is használja a helyzetét!
- Na, elmegyünk sétálni? – kérdezi, immár gonoszkodó, győzedelmes mosollyal az arcán.
- Mivel más választásom úgy sincs… - nyögött – és merre kíván menni a fenséges úrhölgy?
- A vasútnál! Sétálni szeretnék a síneken!
Tehát Ichigo nagyot sóhajtva elindul koloncával a pályaudvar irányába. Először két témazáró az iskolában, aztán maszkabált tartottak a lidércek, mint ad Isten, pont Karakurában! És most még ez is… egy lassan száz éves gyerekes idiótázó töpszlivel kell sétálgatnia az éjszaka kellős közepén, különben az anyós stílusú bátyja kitekeri szegény eper nyakát! Miért is anyós? Mert úgy fúj Ichigo-ra, mint az anyós szokott a „behozott rokonra”. Pedig semmi olyat nem tett, sőt, ők ketten nincsenek is olyan kapcsolatban! Ezt kikérte magának! De mivel a szavakat nem lehet tálcán kikérni, ezért ezt is fújhatja.
- Amúgy mi olyan élvezetes abban, ha síneken sétálsz, Rukia?
- Hát, nem is tudom… ha éppen nincs vonat, akkor messze van a zajtól, és a lakott területtől. Pályaudvaron kívül nincs világítás, szóval teljesen nyugalomban lehet az ember…
- Te ilyenre is képes vagy?
- Képzeld el, igen! – sziszegte dühösen. Mindig utálta, ha kifigurázta, vagy kicsúfolta őt a szállásadója, de valahol legbelül talán azt kívánta, bárcsak sosem érne ez véget. Ami sajnos hamarosan…
- Na, és most mit szeretnél? – kérdezte a répafejű, amikor már odaértek.
- Végigsétálni a síneken…
Ráhagyta, inkább nem fejtette ki véleményét arról, hogy ez szerinte mennyire… gyerekes.
A város területét már vagy öt perce elhagyták, addig szótlanul sétálgattak. Ichigo elgondolkozott, miért is szerethette volna pont ezt csinálni a lány? Talán azért, gondolta, mert erre neki nem volt az életben lehetősége. De miért éppen egy ilyen jelentéktelen dolgot szeretne? Kérhetett volna mást is… mondjuk elmenni a vidámparkba. Esetleg valami különleges helyre. Akkor miért egy ilyen kihalt, csöndes helyre akart jönni?
Azon kapta magát, hogy Rukia lemarad mögötte. Hát hátranézett, hogy hol maradt?
- Öhm… Ichigo, segítenél?
- Mi történt? – kérdezett vissza, miközben visszasietett oda, ahol társa állt.
- Beragadt a lábam egy repedésbe…
- Remek – sóhajtott fel, majd lehajolt, és megpróbálta óvatosan kimozdítani a lábát onnan. Már kezdett ideges lenni, amikor nem is olyan messze tőlük feltűnt a hajnali fél kettes gyorsvonat. Gyorsan átpörgött a fiú agyán, mi is a helyzet. Mivel shinigami testben vannak, a vezető nem láthatja őket! Ennek a vonatnak a sebessége pedig akkora, hogy ha itt maradnak, akkor bizony a maradványaik egy gyufásdobozt se töltenek meg!
- Ajaj…
- Ichigo! Ne ajajozz, hanem csinálj már valamit! – sürgette idegesen Rukia.
- Tudom-tudom!
De se szép szóval, se óvatos próbálkozással nem sikerült onnan kiszedni a lábát.
- Hogy a franca ragadtál be ide?!
- Fogalmam sincs! Egyszer csak nem mozdult a lában!
- Ezért veszélyes sötétben itt mászkálni! Mellé a vonaton lévők közül kicsi az esélye hogy valaki is meglát, főleg a vezetőfülkében!
Igen, és a vonat már itt van a nyakunkban! Mégis mi a fenét tudnék csinálni?! Egyetlen megoldás van, de az Rukiának nem lesz fájdalommentes, mellé még félreérthető is! De nem érdekel… nagy pofont kapok még ezért…
- Bocsáss meg, Rukia…
Amint ezt hallotta, egy pillanat alatt háromszor fordult meg vele a világ. Hogy érti ezt? Itt hagyja… meghalni?
- Mi… Ichigo… te…?
De a következő pillanatban már érezte, ahogy a hónalja alatt átfogja őt a répafejű, és teljes erejéből ránt rajta egy hatalmasat. A bokája reccsent, valószínűleg el is tört. De kiemelkedett a repedés szorításából, és érezte, ahogy először emelkedik, aztán zuhan előre. Lába végével még érezte a vonatot, ahogy elhalad mögötte, majd Ichigo-ra zuhanva landolt a földön. Borzalmas fájdalom hatolt a bokájába, egy szisszenés hagyta el az ajkát, szemét összeszorította. A szerelvény majdnem száz kocsija mind elhalad mögöttük, majd zaja beleveszik a csendbe. Ichigo óvatosan ült fel, és segített a rajta fekvőnek is közben biztos talajt fogni.
- Na, élsz még? Idióta…
- Köszi, de… te teljesen meghibbantál?! Halálra rémítettél a „bocsáss meg”-eddel! Már… már komolyan azt hittem, ott fogsz hagyni…
- Hülye! Tudod mikor hagynálak ott! Egy, a bátyád elevenen megnyúzna! Kettő, hogyan tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha otthagynálak? Gondolkozz már! – hadarta idegesen, majd kicsit később, immár lenyugodva folytatta – nagyon fáj a lábad?
- Túlélem… de hogy haza tudjunk menni, kicsit pihennem kéne… - azzal hátrafeküdt – Nézd, de szépen látszanak a csillagok! Sokkal szebb, mint bent Karakurában!
- Persze, mert nincs fölösleges fény, ami miatt ne látszódnának.
Egy darabig csak szótlanul bámulták a felettük elterülő, csillámporos feketeséget. Az egyik ugyan csak fél pillanatra jelet meg, de addig fényes csíkot húzott maga után.
- Nézd Ichigo! Hullócsillag!
- Kívánj valamit!
A lány lehunyta a szemét, és erősen gondolt a kívánságára. A kezén érezte Ichigo kezének melegét.
- Izé… te meg…?
- Csak jó tudni, hogy itt vagy, mivel nem látlak a sötétben – nevetett.
- Nem egészen értelek… - tettette a tudatlant, de igazából hálát adott a sötétség takarásának. A fiú egy sóhaj után folytatta.
- Tudod, nem a bátyád volt az elsődleges szempont… téged jobban féltettelek… - megszorította a kezét – és nagyon féltem, hogy nem tudlak onnan kihúzni. A múltkor azt mondtad, hogy egy huzamosabb ideig visszamész a Seireiteibe… Csak szeretném tudni, nem-e túl veszélyes…
- Ichigo… ez a szöveg nagyon nem illik hozzád – nyögte ki egy elfojtott nevetés társaságában.
- Hé, én nagyon is komolyan beszéltem!
De Rukia már csak nevetett. Nagyon hamar valóra vált a kívánságom egyik fele…
Úgy kettő tájban megszólalt a telefonja. Gyorsan odakapott érte, és ránézett. Az öröm a szeméből egy csapásra eltűnt.
- Mi történt? Egy lidérc?
- Nem… - tette el a kütyüt – van valami, amit nem mondtam el neked. A… azzal kapcsolatban, hogy visszamegyek… az az igazság, hogy nem hiszem, hogy vissza tudnék jönni…
- Miért? – döbbent le.
- Mert… hát… tudod, a bátyám azért küldött ide, mert háború tört ki a Soul Society, és egy másik hatalom között. És annyira komolyra fordult, hogy nem kockáztatott, ideküldött. Persze szigorúan megtiltotta, hogy ezt elmondjam neked. De mégis úgy érzem, tudnod kell az igazságot.
- Rukia, ez nagyon komolyan hangzik. Remélem csak… ugratni akarsz…
- Bárcsak így lenne – nevetett fel keserűen – de a helyzet nagyon is komoly! Békét kell kötnie a két félnek, különben felborulhat a világok közti egyensúly! A békekötés módját a másik hatalom adta meg. Házasság.
Házasság. Ez a szó visszhangot vert Ichigo-ban. De mielőtt lett volna ideje kérdezni, Rukia folytatta.
- A négy nemesi család egyikéből. Ugyebár minél magasabb rendű a család, annál nagyobb a biztosíték, hogy megköttetik a béke. A legmagasabb rang a Kuchiki családé.
Nem… Ichigo nem akarta elhinni, amiket hall. Félt a befejezéstől.
- Ennek a családnak pedig én vagyok az egyetlen, női leszármazottja, ha nem is vér szerint. A folytatást te is tudod… - hajtotta a le a fejét. Egy perc néma csend után Ichigo elfojtott keserűséggel szólt a társához:
- És ezt te akarod?
- A fenébe is, dehogy akarom!
- Akkor miért nem mondod, hogy nem?!
- Azt hiszed nem próbáltam?! De Yamamoto és nii-sama határozott parancsával nem szállhatok szembe! Ha akarom, ha nem, meg kell tennem, különben elpusztul a Soul Society!
- Nincs más megoldás?
- Lenne… megsemmisíteni őket, de azt nem tehetjük meg…
- És te fogod, és igába hajtod a fejed, csak mert nii-sama meg Yama bá’ azt parancsolta.
Feltűnt a ragyogó hold, kiemelte mindkettőjük alakját. Rukia szemében megbánás és szomorúság, Ichigo-éban harag tükröződött.
- Nem érted, hogy nem tehetek mást?!
- Tehetnél, csak nem akarsz! – állt fel – nem ilyennek ismertelek meg. De látom, rosszul tettem. A soha viszont nem látásra! – mondta, és alakja beleveszett a sötétségbe, már a harmadik lépés után.
- Ichigo! Kérlek… sajnálom! Én nem úgy… kérlekh… - a torkát elszorították a feltörő könnyek. Még hallotta társa lépteit, de egyre… egyre halkabban, míg végül teljesen belevesztek az éjszakába.
Könnyeivel küszködve állt neki lába meggyógyításának, hogy aztán megnyissa a kaput, ami örökre elvágja őt ettől a világtól, azoktól, akiket, és amiket szeret. Örökre elvágja… az ő idióta Ichigo-jától.

A répafejű dühösen szedte ki a Kon nevezetű mesterséges lelket a testéből, az Ukitake kapitánytól kapott helyettes-halálisten jelvénnyel, és öltött újra emberi testet, majd Konba is visszatette a lélekcukorkát, majd fejjel előre bedőlt az ágyába. Nem lehetett azonban nyugta, mert nagyjából fél perc múlva másik szobatársa, a plüsstest-bitorló számon kérte őt.
- Ichigo! Merre van nee-san?!
- Nem itt, az biztos – húzta el a száját.
- Azért kérdezem, hol van?!
- Nem érdekel! Valószínűleg hazament! És ez így jó! – vágta a falhoz a plüssoroszlánt.
- De hát nee-san…
- Kon! Rukia… elhagyott minket. Törődj bele! Itt mi nem tehetünk semmit!
- De Ichigo…!
- Hagyj már! – fakadt ki – Ne te mondd meg, mit tegyek, és mit ne. Jó éjszakát!
Ahogy a lányra gondolt, keveredett benne a szeretet, és a gyűlölet. Az öröm, hogy ismerte, és a megvetés azért, amit csinál. Végül a harag mindent elnyomott, és nem is akart többet rá gondolni.