Ichigo, noha a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó beismerni, valójában az egész bensője remegett, miközben ujjával lenyomta az Enter nevezetű billentyűt. S mindemellett szorgalmasan imádkozott, hogy az angoltudása most ne hagyja cserben.

Ichigo bejelentkezett.
Rukia bejelentkezett.

Ichigo üzenete:
Szia, zavarok?
Rukia üzenete:
Szia, nem, dehogy, mondd csak.
Ichigo üzenete: Igazság szerint, nem is tudom, mit írhatnék. Egyszerűen csak írni szerettem volna.
Rukia üzenete:
 Valami célod azért csak van azzal, hogy írtál, nem igaz?
Ichigo üzenete:
De igen. Meg szeretnélek ismerni.
Rukia üzenete:
Látod, kiindulási alapnak ez is megteszi. És mit szeretnél tudni rólam?
Ichigo üzenete:
Bármit, amit fontosnak tartasz megemlíteni.

Ő maga is elcsodálkozott rajta, hogy így, a személytelen interneten keresztül, mennyivel könnyebben kommunikál a lánnyal. Ha egymással szemben állnának, valószínűbb, hogy egyszerűen letámadná, annak pedig nem lenne túl jó vége. A gondolat pedig, hogy a két gép között alig pár méteres távolság van, egyfajta szokatlan örömet váltott ki belőle. Gondolt egyet, felállt, és odasétált az ablakhoz, majd a vékony függönyt félrehúzva kikémlelt. Rukia a szemközti, szintén erkélyes szobában üldögélt, és éppen gépelt valamit. Talán egy választ neki, vagy éppen valaki másnak. Attól való félelmében, hogy a lány esetleg oldalra fordítja a fejét, és kiszúrja őt, inkább visszasomfordált az íróasztalához. Ahogyan számított rá, a beszélgető panel narancssárgás színnel villogott.

Rukia üzenete:
Lássuk csak, nagyon fogas kérdés...de azért megpróbálok válaszolni. New Yorkban születtem, mivel amikor a bátyám betöltötte a kilencet, egy háború miatt, vagy valami egészen más okból kizárólag, de a családom kénytelen volt disszidálni. A bátyámmal most költöztünk haza.
Ichigo üzenete:
Ezek szerint a bátyád most... Huszonhat körül járhat?
Rukia üzenete:
Pontosan.

Döbbenetes, soha, eszébe sem jutott volta, hogy a férfi ennyire fiatal lehet. Bár az is igaz, hogy pár órával korábban még azt sem merte volna feltételezni, hogy ez a lány pont az ő testvére. Ebből is látszik, hogy az ember nem készülhet fel minden eshetőségre. Na, de erről szól az élet, nem igaz?

Rukia üzenete:
És neked van testvéred?
Ichigo üzenete:
Igen, két húgom. Ők tizenegy évesek.
Rukia üzenete:
Biztosan nagyon aranyosak Mindig is szerettem volna egy kisebb testvért.
Ichigo üzenete:
Komolyan? Egyszer bemutatlak nekik, biztosan meg fognak kedvelni.
Rukia üzenete:
Úgy gondolod?
Ichigo üzenete:
Igen, nagyon szeretik az embereket. Igaz, Karin kevésbé, de Yuzu nagyon barátságos.
Rukia üzenete:
És mikor lenne ez a nemes alkalom?
Ichigo üzenete:
Akár most is. Persze, csak, ha ráérsz.
Rukia üzenete:
Ráérek, de még azt sem tudom, hol laksz.
Ichigo üzenete:
Ezt könnyen kiderítheted: menj ki az erkélyre.
Rukia üzenete:
Tessék?? Menjek ki az... erkélyre?
Ichigo üzenete:
Igen.
Rukia üzenete:
Te mondtad, de ha bolondot csinálsz belőlem, én esküszöm, megverlek!
Ichigo üzenete:
Nem csinálok belőled bolondot, de azért a verésnek állok elébe.
Rukia üzenete:
Ne kekeckedj velem!
Ichigo üzenete:
Nem kekeckedem, de akkor gyere!

Felpattant a géptől, kinyitotta az erkélyajtót, és kilépett a teraszra. Kényelmesen nekitámaszkodott a korlátnak, és úgy tett, mintha már hússzú percek óta várna. Persze, ez a való életben alig lehetett több tíz másodpercnél. Rukia lába, abban a pillanatban, hogy kilépett a saját erkélyre, szó szerint gyökeret vert, és úgy bámult át a szomszédba. Az a furcsa, narancssárga hajú fiú! Ott támaszkodott a korláton, és barna szemeivel őt figyelte, miközben a szája szegletében megjelent egy különös félmosoly. Ettől pedig a lánynak egyszeriben minden vére a gyomrába, majd onnan az arcába tódult, szíve pedig akkorát dobbant, hogy félő volt, a másik meghallja odaát.
- Nem mondod, hogy itt laksz?! - kérdezte nevetve, miközben közelebb merészkedett a korláthoz.
- De igen. Meglepődtél?
- Hát, ami azt illeti, igen.
- Nos, akkor mi legyen? Átjössz? Karinék itthon vannak.
- Szívesen.
- Akkor nem sokára találkozunk - megfordult, és elindult, hogy lent a kapuban várja meg Rukiát, amikor egy furcsa puffanást hallott. Megfordult, és meglepettségében felkiáltott:
- RUKIA!
A lány ugyanis ájultan hevert az erkélyen. Bár a látványtól egy pillanatra kiszaladt a lába alól az a bizonyos talaj, hamar sikerült összeszednie magát, és már rohant is be a szobába, le a lépcsőn, ki a házból, és még az éppen hazaérkező apjába is sikerült beleütköznie.
- Mit művelsz fiacskám?! Hát így kell köszönteni a hazatérő apádat?
- Bocs fater, de ez most nagyon fontos! Valaki vesse be az egyik betegágyat! - azzal már futott is volna tovább.
- Miről beszélsz? - fogta meg karját Isshin.
- Mindjárt megtudod, de most tényleg nem érek rá! - azzal valósággal kitépte magát a másik szorításából, és már rohant is.
Legnagyobb szerencséjére a költöztetők - kulcs hiányában - sem a kaput, sem az ajtót nem tudták bezárni, így hamar bent találta magát a házban. Némi időre volt szüksége, mire kisakkozta, hol lehet Rukia szobája, de ezt követően már semmi sem állíthatta meg: mint akit puskából lőttek ki, úgy száguldozott fel a lépcsőn, majd ki az erkélyre. Ölébe vette a még mindig kába lányt, és már futott is vissza. Amikor odaért a házukhoz, Isshin még mindig az ajtóban állt, ám a kis beteg láttán nem kérdezett semmit, csak intett a fiának, hogy kövese. Miután sikeresen lefektették az egyik ágyra, az apja megszólalt:
- Ichigo, jobb, ha most elmész innen.
- De miért?
- Meg szeretném vizsgálni. Tudom,hogy aggódsz érte, de az nem segít, hogyha itt lábatlankodsz. Tehát tűnés! Viszont vacsorára legyél itthon.
Ichigo pedig kénytelen-kelletlen fogta magát, és az apai parancsnak engedve, átsétált Tatsukihoz.

- Ichigo, mi a baj? -nyitott ajtót Tatsuki.
- Bejöhetek? Fater elküldött otthonról.
- Már megint? -sóhajtott, hiszen nem ez volt az első eset, hogy a fiú ezzel az indokkal kéredzkedett át hozzá.- Nem bánnom, gyere be.
A nappaliban leültette, majd kisietett a konyhába, és két pohár hideg vízzel jött vissza. Tapasztalatból tudta már, hogy ez mindig megnyugtatja a fiút. Figyelte, amin Ichigót apró kortyokkal kiszürcsöli az italt, majd csak miután végzett, merte feltenni a kérdést:
- Mi történt?
- Tudod, van az az új lány...
- Persze, hogy tudom, mindenki tud róla. Az egész osztály ettől volt hangos ma - biccentett Arishawa.
- Rukiáék a mellettünk lévő házba költöztek be - folytatta, miközben elmélyülten figyelte a pohara alját, mintha csak onnan olvasná ki a szavait.
- Komolyan? Megvették annak az öreg házaspárnak a házát?
- Igen. Beszélgettem vele, és úgy volt, hogy átjön Karinékhoz.
- De? -valahogy sejtette, hogy most ez a rész következik. Mindig így szokott lenni.
- De elájult az erkélyükön.
- Istenem...Szegény...
- Átszaladtam érte, és hazavittem, apa most vizsgálja. Ezért küldött el otthonról - fejezte be a mondandóját Ichigo.
Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, mindketten a gondolataikba merültek. Tehát, igaza volt Keigónak, értette meg Tatsuki, Ichigo tényleg érez valamit Kuchiki iránt, pedig rá aztán egyáltalán nem jellemző, hogy csak úgy beleesne egy lányba, akit pár órája ismer... Na, de, mint tudjuk, a szerelem vak, nemigen lehet tenni ellene. Szegény Orihime... ha ezt megtudja, garantáltan összetörik. Most már biztos, hogy semmi esélye sincs a fiúnál.
- Ennyire aggódsz érte? - kérdezte óvatosan, miközben kivette a másik kezéből a poharat.
- El sem tudom mondani, mennyire. Biztosan megőrültem -sóhajtott, és két tenyerére támasztotta a fejét. Bár nem sírt, a lánynak volt egy olyan tippje, hogy közel áll ahhoz az állapothoz. Ez pedig régen rossz.
- Nem őrültél meg, Ichigo. Egyszerűen csak beleszerettél.
- Ishida is ugyanezt mondta... De én nem szoktam szerelmes lenni!
- Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? Akár így, tizenhét éves fejjel.
- De... Alig ismerem
- Az ilyen esetekben ez pont nem oszt, nem szoroz. Ezt nevezik szerelem első látásnak.
- Remek, és most mégis mi a francot kezdjek vele?
- Egyelőre semmit. Próbálj megnyugodni. Minden rendben lesz, apád rendbe hozza.
- Igazad lehet...
- Látod - látod. És most fel a fejjel, értve vagyok! Tessék pozitívan állni a dolgokhoz.
- Rendben mami, megértettem- emelte fel a kezét beleegyezően.
- Helyes, kisfiam -simogatta meg a haját, ahogyan az óvodásoknak szokás. - És most menj szépen haza.
- Tatsuki, köszönöm -mondta az ajtóban állva, majd választ sem várva eltűnt az utcán.
Barátnője pedig csak ült a kanapén, és azt a pontot bámulta, ahol pár perce még Ichigo ült. Nagyszerű, és most mégis mihez kezdjek?! Hogy fogom én ezt beadagolni Orihimének?