4. rész: Ezen nem lehet segíteni...

Másnap reggel Rukia a szokottnál is fáradtabb volt, mivel nem sokat aludt az éjjel. Ráadásul minden mozdulat fájdalommal járt a sérülései miatt.

 - Ne vigyem a cuccod? - sandított a lányra Ichigo, az ugyanis elég fájdalmas arcot vágott.

 - Kösz, nem kell. Jól vagyok...

 " Megérdemeltem, amilyen hülye vagyok... " tette hozzá magában, miközben egy mosolyfélét erőltetett az arcára.

A dolgok nem nagyon változtak. Rukia szinte minden nap későn ért haza, igaz, iskolában volt, csak délutánra tűnt el folyton. Ichigo nem kérdezett rá többet a dologra, megpróbálta magában tartani az elégedetlenségét, hogy a lány nem avatja be az ügybe. Aztán egy nap nem bírta tovább.

 - Biztos nem akarsz mondani semmit? - tette fel váratlanul a kérdést, ahogy hazafelé sétáltak.

 - Miért? Kéne? - igazította meg a táskáját a vállán Rukia.

A sebei már majdnem begyógyultak.

 - Rukia... - morogta Ichigo.

 - Csak nem aggódsz értem? - cukkolta tovább a srácot a szekrénylakó.

 - Te nem aggódnál az én helyemben?! Semmit sem tudok, így mégis hogyan segíthetnék neked?!

A lány megtorpant. Nem erre a válaszra számított. Azt hitte, Ichigo majd egy tömör és lényegre törő 'Nem' válasszal lerendezi az ügyet, de tévedett.

 - Tudni akarod, hogy mi folyik itt? - nézett fel a helyettesre, miközben arcán halvány, keserű mosoly körvonalazódott.

Döntött. Elmondja, hogy miről van szó.

 - Persze, hogy tudni akarom! Mondd már, hogy mi van! - türelmetlenkedett Ichigo.

Rukia nagy levegőt vett.

 - Nii-sama kitagadott... - mosolyodott el, de a szemeiben könnyek csillogtak.

 - Ki-kitagadott?! Ezt meg hogy érted?! - Ichigo nem hitt a fülének.

 - Ahogy mondtam, többé nem tartozom a Kuchiki családhoz...

 - De miért?! Beszélj már értelmesen!

 - Mert Nii-sama nem nézi jó szemmel, amit csinálni akarok, én pedig kiállok az álláspontom mellett. Látod, Ichigo, hiába tudsz mindent, mégse tudsz segíteni. - mondta Rukia keserűen, miközben elhaladt a srác mellett - Ezen nem lehet segíteni...

Büntetésből kapta őket... azért mert ellentmondott neki...

Rukia a karján lévő sérüléseket figyelte, amik még nem gyógyultak be teljesen. Tudta, ha a bátyja komolyan vette volna a kettőjük közötti harcot, akkor nem élte volna túl a dolgot.

Már sötétedett, az utcai lámpákat már felkapcsolták, a levegő fülledt volt, de a májusi szellő zápor illatát hordta magával.

 - Én sajnálom, hogy ez történt veled, Rukia... igazán... - hallotta a háta mögül Ichigo félszeg hangját.

Azt hitte a shinigami már régen otthon van, de a jelek szerint követte őt a közeli parkba.

 - Megijesztettél! Mit keresel itt?!

 - Aggódtam miattad, ennyi. - jött a válasz - Meg aztán kíváncsi voltam, hol vagy mindig olyan késő estig mostanában.

 - Aggódtál?! - Rukia meglepődött a dolgon.

 - Olyan nehéz ez elhinni?

A lány nem válaszolt.

 - De konkrétan min vesztetek össze a bátyáddal? - kérdezte Ichigo halkan.

 - Semmin.

 " Nah ennél hülyébb válasz a világon nincsen! " gondolta magában Rukia, így gyorsan hozzátette:

 - Semmi olyasmin, amit meg kéne, hogy osszak veled. Nagy baj lenne, ha most egyedül szeretnék maradni? - kérdezte, ahogy elindult, maga sem tudta, hogy hova - Majd otthon találkozunk.

 - Most meg hova mész?! - ragadta meg a lány karját Ichigo.

 - Nem mindegy az neked?! Miért olyan nehéz felfogni, hogy nem akarom, hogy aggódnod kelljen?! - azzal a halálistennő kitépte magát a szorításból, és futásnak eredt.

 - Te hülye! Elment az a csöppnyi eszed is?!

Ichigo utána iramodott.

 " Még hogy ne kelljen aggódnom?! Ezzel csak több aggodalmat okozol, te hülye! " gondolta magában.

 " Tudtam, hogy utánam fogsz jönni... te idióta... " Rukia úgy futott, mintha az élete múlott volna rajta. Ahogy szinte a végtelenségig gyorsított a tempón, egyre szaporábban kapkodta a levegőt. Valójában már nem az elől menekült, aki üldözte, inkább a beismeréssel való találkozást akarta elkerülni. Azt, hogy nem tudja, mégis mit kéne tennie.