1. fejezet

Rólad álmodtam… de ez nem újdonság. Mióta ismerlek, nem tudlak kiverni a fejemből. De talán nem is akarlak. Hiszen te jelented számomra a reményt, és a hitet, hogy én is igazán ember lehetek ebben a világban. Az, hogy szerethetlek, valóságosabb minden érzésnél, amit valaha is tapasztaltam vagy átéltem, és ezért örökké hálás leszek neked. Ichigo…

- Rukia, add oda a matekházid. – Ichigo épp az íróasztalánál ült, és az aznapi matekfeladatot próbálta megoldani, eddig nem túl sok sikerrel.
- Nem hallottam, mit is mondtál? – tettette magát ostobának Rukia, aki a földön fekve olvasott egy divatlapot.
- Légyszi… - mondta Ichigo rá sem nézve a lányra.
- Hát ez nem volt túl meggyőző. –somolygott Rukia. „Na, meglátjuk meddig bírod”
- Jól van akkor, légy szíves Rukiácska. – mondta álkedvesen Ichigo.
- Rukiácska?? Ne hívj így!
- Jaj, ne már! Hiszen Kon is sokszor így hív! – a fiú ezt már a lány szemébe nézve mondta.
- De az Kon… és te akkor se hívj így! – mondta durcásan Rukia.
- Ja, neki szabad… persze. Na, add már oda.
- Csináld meg magad! Nem tudom, mit bénázol, hiszen nem is volt olyan nehéz, amit ma kaptunk. Vagy te olyan ovis vagy, hogy egy egyszerű képletet nem bírsz megoldani? – vigyorgott sunyin a lány.
- Kussolj! Nem vagyok ovis! És már majdnem kész vagyok vele, csak le akartam ellenőrizni. Úgyhogy igazán odaadhatnád Rukiácska - mondta dühösen, közben mégis vigyorogva a fiú, és a „Rukiácska” szót erősen hangsúlyozta.
- Nem vagyok Rukiácska! Te tényleg egy ovis szintjén vagy, Eperke – mondta vigyorogva Rukia – Eperke - kuncogott a lány - egy igazán ovis név egy igazán ovis kölyökhöz. Háháhá… - nevetett gúnyosan Rukia
- Mi van?? Pofa be! – azzal egy könyvvel megdobta Rukiát, és sikerült eltalálnia a lány fejét.
- Aúú! Te idióta! – pattant fel mérgesen - Na látod, erről beszéltem! Csak egy ovis csinál ilyet! Ostoba! – kiáltotta a dühös Ichigonak.
- Te vagy az ostoba! Itt gúnyolódsz rajtam, azt a szart meg nem vagy képes odaadni!
- Hát ezek után ne is várj tőlem ilyet!
- Most ezen kiakadtál?
- Nem akadtam ki.
- Dehogynem! Ilyen marhaságon felhúzod magad? Mi bajod?
- Semmi bajom. Csak nem adom oda és kész!
- Akkor fordulj fel! – vetette oda Ichigo, majd hátat fordított a lánynak, és újra a házija fölé görnyedt.
- Kösz szépen! – mondta a halálisten, majd tüntetően bevonult a szekrénybe, és hangos csattanással magára húzta annak ajtaját.
- Hát ezt nem hiszem el! – Ichigo mérgében ökölbe szorította kezét, majd felpattant, odacsörtetett a szekrényhez, feltépte az ajtaját és ráförmedt a lányra, aki ott folytatta az olvasást. – Nem vagy képes odaadni azt a nyamvadt házit? Legalább ennyi hasznodat tudnám venni!
- Hogy micsodaaa? Ennyi hasznomat??
- Igen, mióta itt vagy semmi értelmeset nem csináltál! Csak rajzolgatod a béna nyulaidat meg alszol! Legalább most segíthetnél nekem, ha már egyszer megmentettem az életed, ennyivel viszonozhatnád! Te hálátlan!
- Még hogy én hálátlan?! – a lánynak egyre jobban elkerekedett a szeme - Te vagy túl hülye ahhoz, hogy megoldj egy béna matekfeladatot! Idióta!
Azzal fogta a szekrényajtót, és vissza akarta csukni, de Ichigo a lábával tartotta, így Rukia próbálkozása teljesen hasztalan maradt. Ezzel csak annyit ért el, hogy a lány még dühösebb lett.
- Tűnj ki innen Ichigo!
- Nem megyek, amíg oda nem adod!
- Nem adom! Húzz már el innen!!
- Neem!!
- 33. támadás… - Rukia már emelte a kezét, ám ekkor nyílódó ajtó nyikorgására lettek figyelmesek.
- Ichigo, kihez beszélsz?
A döbbent Yuzu állt a szoba közepén, kezében a frissen mosott és vasalt ruhákkal.
- Én? – Ichigo észbekapott, és gyorsan elhúzta a szekrényajtót. – Senkihez. Ugyan kivel beszélnék? A plüsseimmel? – azzal idétlen hahotázásba kezdett, és vakargatta a tarkóját.
- Pedig tisztán hallottam, hogy azt kiabálod, hogy „Neeeeem!” – utánozta Yuzu a bátyja szavait. – Mégis kivel beszélsz? Van itt valaki rajtunk kívül a szobában? Vagy álmodban kiabáltál?
- Ugyan dehogy – legyintett nevetve a fiú – Mégis ki lenne? Nincs itt senki, meg nem is aludtam, úgyhogy ha minden oké, akkor akár mehetnél is, mert még dolgom van.
A döbbent Yuzu lepakolta a ruhákat az ágyra, majd még távozóban tétován odaszólt a bátyjának:
- Mindjárt vacsora. Ne felejts el lejönni.
- Rendben.
Majd pár másodperc múlva már csukódott is az ajtó.
- Na, ezt megúsztam. Ez is miattad van! – emelte fel a hangját Ichigo, s közben már húzta is el a szekrényajtót, és utolsó szavait már a lánynak intézte, aki eközben csendben fülelte a történteket.
- Persze, mindig minden miattam van! Különben is, minek húzod fel magad egy hülye házin?
- Te húztad fel magad! Te nem vagy képes odaadni! Idióta…
- Hát nem is!
- Tudod mit? Menj a fenébe! Bánom a napot mikor megismertelek! Mióta itt vagy, csak megnehezíted az életem! Folyton a nyakamon lógsz, nem hagysz egy szabad percet sem nekem! Kopj le! Soha többet nem akarlak látni! Tűnj el a szobámból!
Rukia szemei egyre jobban elkerekedtek. Döbbenten hallgatta a fiú szavait.
- Nem hallod? Tűnj el!! Soha többet nem akarlak látni! – üvöltötte Ichigo.
A következő pillanatban már csak azt vette észre, hogy hátraesik. Rukia megindult, és az útjában álló Ichigot fellökve elszaladt, kiugrott az ablakon, és eltűnt a koraesti fényben.
És csak futott és futott, csillogó könnycseppeket hátrahagyva maga után…

***