6. Fejezet

Dávid és Góliát

A legkisebb harca

- Kusajishi hadnagy! Keresd meg Zaraki kapitányt! Csak te tudod megállítani!
- mondta neki szinte parancsolóan Yoruichi. Pöttömnyi hadnagyunk megijedt és rögtön Kenpachi után eredt. Érezte, hogy reiatsu-ja megváltozott, de nem gondolta, hogy ilyen nagy a baj. Mikor megtalálta, eszébe jutott az-az este, amikor először találkoztak. Akkor is így dühöngött. Mindent lekaszabolt, ami mozgott.

A hadnagyok próbálták lefogni, vagy harcolni ellene, de próbálkozásaik sikertelenek voltak. Hol elrepítette őket, hol csapást mért rájuk. A kislány nem félt tőle, hiszen sohasem félt. Így elé sétált és nagy szemekkel ránézett.
- Ken-chan! Mit csinálsz?
- Eredj innen kölyök, ha élni akarsz!
- Te nem Ken-chan vagy. Hol van ő?
- Hogy hol van? Miért? Csak nem akarod visszakapni?
Yachiru szemeiben könnyek gyűltek össze, arra várva, hogy gazdájuk utat engedjen nekik. Pislogott, és a könnycseppek máris arcának bőrét áztatták.
- De szeretném. Add őt vissza gonosz kard!
- Te tudod, hogy ki vagyok? Nahát, most megleptél.
Kenpachi teste, engedelmeskedve Zanpakutou-jának lehajolt a kislányhoz, egészen közel.
- Szeretnéd tudni, hol van Zaraki? Hát jó. Itt van benn - Kenpachi mellkasára mutatott. - Mindent hall és lát, de semmit nem tud tenni ellenem. Mókás, igaz?
A kard hangosan nevetni kezdett. Ekkor Yachiru fogta magát és nagyot rúgott bele. A többiek lesből akartak rátámadni, de Kusajishi hadnagy megállította őket.
- Hé, poronty! Mit képzelsz magadról?
- Játszunk! - mondta a kis pöttöm.
- Ha? Mi van? - nézett értetlenül az óriás.
- Azt mondtam játszunk! Ha én nyerek, visszaadod nekem Ken-chan-t. Ha te nyersz, megtarthatod.
- És milyen játékra gondoltál? Rajzoljunk? Vagy kirakózzunk? Nem csinálok hülyét magamból, legjobb lesz, ha most rögtön kettéváglak!
- Bújócskázzunk!
Hírtelen Yachiru kikapta a kardot gazdája kezéből, futásnak iramodott, Kenpachi pedig utána eredt. Közben a Zanpakutou a kislány kezében megszólalt.
- Mire készülsz? Ezzel nem árthatsz nekem.
- Nem is akarok.
Zaraki teste fáradni látszott, így hadnagya, villámgyorsaságával könnyen lehagyta. A test, mivel nem látta a kardot, ami parancsol neki és a kard sem érzékelte a testet és nem tudott neki parancsot adni merre menjen, kezdett összezavarodni, így kénytelen volt maga gondolkodni.

Kenpachi öntudata kezdett a felszínre törni, de csak tökéletlen tájékozódási képessége erejéig. Tudta, hogy keres valamit, de nem tudta mit és miért. Aztán feltűnt előtte egy apró kislány, mosolygott és szeretetteljes szemeivel csak őt nézte.
- Yachiru! - gondolta magában, megszólalni sajnos nem tudott. - Nem tudok beszélni és nem tudom irányítani a testem. Mégis mi folyik itt? Már nincs nálam a kard, mégsem vagyok önmagam. Próbálok mozdulni, de nem megy. Az agyam nincs kapcsolatban a testemmel. Csak az ösztön irányítja.
- Keresel valamit? - kérdezte a kis hadnagy.
Kenpachi csak bólintani tudott.
- Na és tudod, hogy mit?
Nemet intett fejével.
- Akkor segítek megkeresni! - jelentette ki Yachiru és felpattant Kenpachi hátára.
Rótták az utcákat, akárcsak régen. Többször futottak zsákutcába, de Kusajishi hadnagy ezúttal szándékosan vezette félre a férfit. Nagyon jól tudta, hol van a kard, amit elrejtett, esze ágában sem volt odavezetni. Keresés közben emlékeket idézett fel, amiket együtt éltek át. Szomorúakat, boldogokat, vidámakat. Annyit beszélt, hogy egy álomkórost is ébren tartott volna. Befordultak a következő sarkon, s megint zsákutcát találtak.
- Ó, talán az előbb jobbra kellett volna fordulni - mondta. - Menjünk vissza.
- Megvagy - mondta egy hang a sötétben. - Öld meg!
Kenpachi engedelmeskedve a felszólításnak, megragadta Yachiru-t a nyakánál fogva és belevágta a falba.
- Ken-chan! Én vagyok az Yachiru!
Fojtogatni kezdte. Azonban a látszat ellenére a kislány sem volt cukorból. Összeszedte erejét, kicsavarta Zaraki karját és falhoz vágta, ami darabokra tört, így át lehetett látni a párhuzamos utcára. Messzebb kéne menni. Véletlenül túl közel kerültek a gonosz Zanpakutou-hoz. Yachiru el akart futni, hogy az óriás követhesse, de nem tudott. Vendégek jöttek erős Shinigami-k személyében, akiket szintén a névtelen irányított és elzárták a menekülési útvonalat. Kenpachi feltápászkodott a földről. Súgva hallotta az ölésre bíztató szavakat és támadásba lendült. Erős ütést akart rámérni hadnagyára, de az felugrott előle és egy nagy rúgással ismét arrébb kényszerítette. A kapitány, magával sodorva a gyereket, újra a falhoz csapódott. Yachiru kimászott alóla, kicsit megsérült, de nincs baja.
- Megmentelek Ken-chan - mondta és előhúzta Lélekölőjét.

Másik helyszínen, az isten háta mögött egy öreg házikóban Ichigo feküdt eszméletlenül, sebeit Yoruichi látta el. Nurunuru ült mellette, térdei felhúzva, arcát beletemette. A sérült fiú kezdett magához térni, kinyitotta szemeit.
- Mi a franc történt? Hol vagyok? - kérdezte.
- Ichigo, felébredtél!? Jól vagy!? - kérdezte Nuru és aggódóan nézett barátjára.
- Jobban lennék, ha nem ordítanál bele a fülembe - válaszolta kicsit mogorván.
- Ne rám legyél mérges, mert levert az a pojáca! - mondta a lány durcásan, karjait keresztbe fonta.
- Mi történt? Nem emlékszem sokra. Hogy kerültem ide?
- Yoruichi hozott ide.
- Yoruichi? És hol van most?
Ekkor az említett személy belépett az ajtón, hozott egy kis segítséget.
- Nahát, ennyire hiányzom, Ichigo? - kérdezte.
- Yoruichi! - egy alakot látott a nő mellett. - Hanatarou!
- Szia Ichigo - melléült. - Azért jöttem, hogy begyógyítsam a sebeidet.
- Köszönöm.
- Mi még nem ismerjük egymást - fedezte fel a lány. - A nevem Hamachi Nurunuru.
- S... szia. Yamada Hanatarou vagyok - mutatkozott be fülig pirulva.
- Ha.. na... ta.. rou.. Ez a név olyan...
- Tudom, mindenki azt mondja, hogy...
- Könnyen megjegyezhető!
- Hogy mi? Könnyen megjegyezhető?
- Igen. Tudod, a Nagypapámat Tarou-nak hívták és kertész volt. Nagyon szerette a virágokat.
Közben Ichigo-t kezdte idegesíteni, hogy ezek ketten lényegtelen dolgokról dumálnak felette, miközben ő elvérzik, Yoruichi pedig álmosan kókadozott a sarokban ülve.
- Tényleg? Nahát, micsoda véletlen! - lelkendezett Hanatarou.
- Igen, becsszóra így volt - nevetgéltek.
- Elég legyen már! Most azért jöttél, hogy segíts, vagy, hogy becsajozz!?
- kérdezte Ichi lüktető érrel a halántékán.
- Ó, bo... bocsánat, máris! - felelte megszeppenve a negyedik osztag hetedik tisztje és hozzálátott a sebek gyógyításához.
- Hogy te milyen türelmetlen vagy Ichi! - kiabált rá Nuru és egy nagyot csapott a fiú vállára.
- Ááá! - ez volt Ichigo válasza az iménti tettre.

Eközben a másik helyszínen...
- Te kis porba fingó, szerinted meg tudsz állítani engem azzal a Barbie karddal?!
- kezdett a kard ismét úrrá lenni a testen.
- Igen! És meg is mutatom! Csak figyelj! - előhúzta a rózsaszín tokból a kis kardot.
- Úr isten...még életemben nem használtam a kardot... na jó, a hadnagyi
előléptetésemkor...akkor talán...- gondolkodott.
- Na? Mire vársz? Ha akkora volt a szád, mutass is valamit! - Yachiru-tól egyáltalán nem megszokott reakciót váltott ki eme beszólás. Megijedt...nem is kicsit! Úgy remegett, mint a nyárfalevél, miközben próbált támadóállásba verődni.
- Se... Seishin no Kane! - hírtelen rózsaszín árnyalatú fény lepte be a pengét. Mikor újra látható volt a kard, a keresztvas teljesen eltűnt, ahogy a markolat is. Ehelyett a kislány kezében két Tambo bot jelent meg, aminek végén kicsi, lógós aranycsengő fityegett.
- Az én Zanpakutou-m lényegében nagyon egyszerű, mégis bonyolult. A kis csengőknek összesen 3 hangja van, és minden hang egy támadás. Maximum 3-szor támadhatok Seishin no Kane-vel. Remélem, ennyi elég lesz, hogy megmentselek, Ken-chan! Első hang, Tentou Fuki! - Kenpachi, amint feleszmélt, Yachiru-nak már hűlt helye volt a láthatáron.
- Szóval elmenekült. Te kis szaros! Azonnal kerülj elő, különben megölöm
Zaraki-t!
Hírtelen a névtelen, erős fájdalmat érzett a fejében... Yachiru ült a nyakában
aki épp rázogatta a Tambokat.
- Á! Azonnal takarodj a hátamról! A füleim!
- Ugye, milyen fülsüketítő a Tentou no Fuki hangja? - egyre jobban csörgette a kis hangszereket, mire Kenpachi lerázta a hátáról a kislányt, aki nem tágítva rázta tovább a botokat. Zaraki teste közeledni készült Yachiru-hoz, aki elfutott előle. A Shinigami-k, akik útjukat állták, már mind ájultan feküdtek a földön a hangtól. Csak futottak, és futottak, de Kenpachi újra fáradni kezdett, ezért meg kellett állnia. A névtelen ereje ismét csökkent, de nem tévesztette szem elől. Yachiru eközben folyamatosan rázta botocskáit, de az egyre gyengülő halló távolság végett abbahagyta.
- Ez semmit nem használ! Valahogy úgy kell kiszabadítanom Ken-chan, hogy ne sérüljön a teste! Ha megsüketíteném, azzal annyit érek el, hogy Ken-chan sehogy sem tudná irányítani a kardot, ha egyáltalán irányítja... ráadásul most már nem is hallja!
- gondolta magában kis hadnagyunk.
- Második hang, Tofu, no Fuki! - a névtelen egy szempillantás alatt elvesztette érzékszervei felett az uralmat, és mozgásképtelenné vált. Minden elsötétült számára, csak egy közeleső fényes pontként érzékelte Yachiru jelenlétét. Amikor már közvetlen előtte volt a kislány, teljesen kirajzolódva látta már.
- A második hang egy olyan blokkoló támadás, ami megakadályozza, hogy tudjál harcolni! Kérlek, gyere ki Ken-chan testéből! - a bordó szemek szomorúan néztek a névtelenre.
- És majd  pont  egy ilyen kis  taknyos  parancsait  fogom teljesíteni... Még mit nem! - Yachiru-nál most telt be a pohár. Rózsaszínes aura lepte be a testét, miközben szemei bíborvörösen izzottak. Lekapta az egyik botról a csengőt, majd a tenyerébe vette.
- Akkor pedig... - Yachiru-n eluralkodott a mérhetetlen düh, és szomorúság. Fejét lehajtotta, és odalépett a mozgásképtelen névtelenhez. Megérintette a kard hüvelyét, majd a kis csengőt a kezében összeroppantotta.
- Harmadik hang, Takai no Fuki - hatalmas harangszó hallatszott. A névtelen akarata, mint akár egy sóhaj, úgy távozott Kenpachi testéből, ami másodperceken belül földet ért.
- Ezt a támadást, még sohasem használtam. Erről az apróságról még Ken-chan sem tudott - Yachiru szemeiben könnyek jelentek meg, majd egyre több és több. Hatalmas bűntudata volt, mivel...
- Megsemmisítettem Ken-chan lélekölő kardját! Így már nem lehet kapitány... sőt, halálisten sem! - leguggolt az elájult test mellé, és úgy sírt.

Miközben a kislány szipogott, megérkezett egy kisebb mentőosztag. Látván a síró fukutaichou-t, hátráltak egy nagyot. A csapat között ott volt Ikkaku és Yumichika is.
- Kusajishi hadnagy, csak nem bőg a kicsi babája miatt? - kérdezte meg gúnyosan
Madarame, Yachiru-t.
- Kussolj be... és kotródjatok innen! - újra fényre kapott a kislány rózsaszín aurája, ami miatt a Shinigami-k a háta mögött hátrébbléptek.
- El kell látni Zaraki taichou sérüléseit. Kérem, ne ellenkezzen. - szólalt meg egy nő a negyedik osztagból.
- Azt mondtam, menjetek innen!!! - kiabált vissza a tőle nem megszokott módon.
- Majd én elviszem a negyedik osztaghoz.
- Igenis! - mondták, és már ott sem voltak.

Miközben Hanatarou ellátta Ichigo sérüléseit, hatalmas reiatsu ingadozásra lettek figyelmesek.
- Ez a lélekenergia...
- Ez nem Kenpachi lélekölője volt!? - kapta fel fejét Yoruichi.
- Ezek szerint...Yachiru legyőzte volna Zaraki-t?! - ugrott fel hirtelenjében Ichi, de vissza is huppant, mivel súlyosak voltak a sebei.
Kis idő múlva a gyengélkedőn, Kenpachi egy ágyon fekve kezdett magához térni. Mellette volt hadnagya, aki mikor meglátta, hogy megmentője kinyitja szemét, rögtön szólítani kezdte.
- Ken-chan, hallasz engem? Yachiru vagyok, felismersz? - egymásra néztek.
- Naná, hogy hallak és felismerlek kölyök. Nem vagyok olyan buggyant, mint te. Mi történt? Csak annyira emlékszem, hogy harcolni kezdtem a répafejjel.
Yachiru szemeiben ismét könnycseppek gyűltek és törtek elő folyóként. Fejét lehajtva próbálta elmondani mi történt.
- Sajnálom Ken-chan. Tönkretettem a kardodat, de csak így tudtalak megmenteni. Sajnálom, az én hibám hogy többé nem lehetsz Shinigami - és újra sírni kezdett.
Az óriás felemelte kezét és megsimogatta a kislány fejét. Közben mosolygott, de ez nem a tőle megszokott vigyor volt. Ez a mosoly szeretetteljes, atyai gondoskodásról árulkodott.
- Azt hiszed te taknyos, hogy megölted a halhatatlant? Nem képzelsz magadról egy kicsit többet, mint kellene?
A kislány felkapta a fejét és tágra nyílt, csillogó szemeivel a betegre nézett. Miután Kenpachi jobban lett, megkérte Yachiru-t, vigye el oda, ahová a kardot rejtette.
A napsütéses égen két fejalak rajzolódott ki, ahogyan egy lyukba bámulnak. A lyukból legyek és egyéb szárnyas bogarak repkedtek ki és be.
- Ide dobtad be? - kérdezte a kapitány.
- Ühüm - bólintott a hadnagy.
- Nincs édesség egy hónapig! - morgott az óriás. - Ikkaku! Yumichika! Lenne nektek egy nagyon fontos és veszélyes küldetésem!
A szólítottak rögtön odarohantak kapitányukhoz.
- Mi lenne az kapitány? Én bármi veszélyeset elvállalok, tudja, hogy nincs nálam jobb harcos az osztagban! - dicsérte magát Madarame.
- Még hogy nincs nálad jobb. Én ezerszer jobb vagyok és szebb is hogy őszinték legyünk
- tetszelgett Ayasegawa. - Mi lenne az a fontos és veszélyes feladat Zaraki kapitány?
Kenpachi a lyuk felé mutatott.
- Ott lent van a Zanpakutou-m. Keressétek meg és hozzátok fel.
Mintha több mázsás súly esett volna rájuk, úgy estek össze a földre.

Távol e helyszíntől Ichigo, Hanatarou jóvoltából teljesen felépült sérüléseiből. A távolba bámult és újra felidézte, miért is vágott bele ebbe a kalandba.
- Akkor folytassuk... - mondta elszántan.
TO BE CONTINUED...