Játszunk csak el a gondolattal, mi lenne, ha nem létezne a Soul Society? De viszont megvan az igazi világunk, és imádott Karakuránk. Nem léteznének halálistenek, de megmaradnának a rangi különbségek. Gazdagok és közemberek. Mindig bonyodalommal járt külön-külön is, de ha két ember útjai kereszteződnek mindig felkavarhatják a rendet.

 Egy fekete hajú lány feküdt hatalmas ágyán, lábait lóbálva. Nézte a hatalmas plafont, a halványkék falakat, az átlátszó sárga függönyt, a magát ábrázoló festményt. A világos szobába csak úgy áramlott be a fény, melyet lágy szellő követett. Fogta magát, és elegáns léptekkel kisétált az erkélyre. Arcát egészen óvatosan érintette az a lágy szellő, amit legtöbbször csak így tapasztalhatott. Tekintete letévedt a hatalmas kertre, és azon túl a magas kerítésre. A kerítés túloldalán nagyban zajlott az élet. Kisgyerekek labdáztak, gimnazista lányok és fiúk mentek el az utcán. Nem is volt még soha iskolába, mivel magán tanárja volt.
 - Elég!
 Csapott kezével a korlátra, majd könnyedén lemászott és elosont a bokrok között. Nem kis erőfeszítésébe került, míg eljutott a kerítésig. Felkapaszkodott és már az utcán volt. Nagyot sóhajtott, futni kezdett, és a legközelebbi saroknál eltűnt.

 A lány személyi testőrje nyitott be szobájába. Vörös haját összefogva hordta, és fekete tetoválások borították. Az ő neve Abarai Renji volt.
 - Kisasszo…..Ez meg hova tűnhetett?- kezdett el kutatni -  Byakuya leveszi a fejemet, ha megtudja hogy eltűnt a húga. Csak baja ne essen!
 - Azzal az erkélyhez sietett, és megállapította, hogy itt távozott. Aggódott a lányért, hisz már rég többet érzett iránta, mint barát. Hiába volt a lány nemes, nagyon jól kijött az alkalmazottakkal. Azzal utána eredt, hogy megtalálhassa időben.

 Egy hídnál állt meg a pöttöm lány, hogy kifújhassa magát. Jó messze eljutott, és élvezte a helyzetet, mert olyan helyeket látott, ami más embernek teljesen hétköznapi. Hangokat hallott. Pár ittas egyetemista közeledett felé.
 - Nocsak, nézd a kislányt! –röhögött fel a „bandavezér”. Majd közelebb mentek hozzá.
 - Hogy hívnak?
 - Semmi közöd hozzá! – vetette oda a lány.
 - Nem hallottad?- ragadta meg a csuklóját, és erősen szorította, majd ordítva folytatta - Válaszolj!
 - Eressz már el – kiáltotta, és kezét próbálta kiszabadítani. Ekkor azonban fájdalmas pofont kapott. Most látta, hogy nagyobb veszélyben van, mint gondolta. Összesen öt alak vette körül. Majd másik kezét hátracsavarták.
 - Eresszetek már el, idióta barmok!
 - Nézd, hogy pattog! –röhögött fel ló pofájú barátja, azzal még egy ütést kapott, amitől földre kényszerült. Majd egy újabbat, a hasába. Szájából enyhén csordogált a vér, és lehunyta a szemét, látván, hogy újabb ütésre emeli a kezét a csapat „főnöke”. Ez azonban elmaradt. Lassan kinyitotta szemét, hogy mi is történhetett. Látta, hogy mind az öten a földön fekszenek. Majd egy kezet látott maga előtt.
 - Gyere!
 Nézett rá kissé mogorván, egy narancssárga hajú fiú.
 - Köszönöm.
 - Azzal fölsegítette. A fiú arcáról eltűnt az a komolyság, mondhatni mosolygott.
 - Jól vagy? –tette fel a kérdést.
 - Fogjuk rá.
 - Állt föl, majd kezével letörölte arcát.
 - Gyere velem! – mondta, és hátára vette a lányt.
 - Hé, mit csinálsz? Hova viszel? Tegyél le!
 - Nyugalom, ne kapálózz. –szólt nyugodt hangnemben a fiú- Itt nem tudom ellátni a sebeidet.
 - Erre semmi szükség.
 - De mintha meg sem hallotta volna. Lassan sétált hátán a lánnyal.
 - Egyébként hogy hívnak?- kérdezte pár perccel később.
 - A nevem Kurosaki Ichigo.
 - Eper…
 - Nem vagyok eper! – mondta ingerülten - Egyébként téged hogy hívnak?
 - Az én nevem Kuchiki Rukia.
 - Nyuszi imádó lány ráhajtotta fejét a fiú vállára. Ichigo megborzongott, majd testét forróság járta át, ahogy nyakán érezte Rukia haját, és illatát. Különös reakció, amire nem számított. Csak csöndben sétáltak, majd nemsokára a tűpárnafejű törte meg a csendet.
 - Megérkeztünk!
 - A lány felemelte fejét. Egy szép, kis takaros ház előtt álltak.
 - Sajnos most senki sincs itthon. Az apám orvos, de én sem panaszkodhatom. Remekül elsajátítottam a kötözés technikáját.
 - Mondta, és bementek a házba, majd fel a lépcsőn.
 - Mond, csak Ichigo, nem szeretnél letenni?
 - Ó, sajnálom.
 - A fiú leültette Rukiát az ágyára, majd kiment. Kis idő múlva egy fehér dobozzal tért vissza. Óvatosan letörölte a sebeket, majd ragtapaszt tett rá.
 - Köszönöm.
 - Ugyan semmiség. Mond, nem lenne kedved sétálni?
 - Dehogynem! – bólintott a lány.
 - A répafejű vezetésével indultak el, és Rukia először érezte magát ilyen boldognak és szabadnak.