1. fejezet~

Kellemes, rózsaillatú szellő járta át a Kuchiki-birtok udvarházának nyitott ablakait és kétszárnyú ajtajait, hűs légáramlattal frissítve fel a nyár közepi alkonyatot a tágas szobákban. A második szinten lévő hálószobában a hűs fuvallat selymesen megsuhogtatta és feldagasztotta a függönyöket. A nemes anyagok lágyan susogtak, és oly halkan, ahogy Rukia sóhajtott.
Aznap reggel közölte neki Byakuya, hogy éjfélig férjet kell választania. Mert ha ő nem, akkor a bátyja választ, akkor egy vad idegenhez kell hozzámennie.
És ez nem puszta fenyegetés volt – erről Rukia meg volt győződve. Nii-sama növekvő mérgére már több báli szezonon túl volt, és egymás után utasította vissza a házassági ajánlatokat, amelyekkel a fiatal férfiak elhalmozták. Csakhogy az Byakuya türelem fogytán volt. Az elmúlt két hétben ugyanis három ajánlatott is kapott, de visszautasította őket. Az „apja” nem volt zsarnok típus, de amikor dühbe gurult, tiszteletet parancsoló személyiséggé változott át – és akkor vele szemben nem volt helye az ellenkezésnek. És mivel Rukiának nem volt más választása, hogy baljóslatú helyzetéből valahogy kilábaljon, csupán az aznap esti bál Toushirouéknál, haladéktalanul cselekednie kellett. A dolognak mielőbb be kellett következnie… Csakhogy sajnálatosan kevés idő állott a rendelkezésére.
Rukia sóhajtott még egy nagyot és visszament a báli ruhájában az öltözőasztalhoz. Szobalánya, Gray Sophie sietett be a szobájába. Mélyen meghajolt és így szólt:

-Kuchiki kisasszony! A hintó készen áll az útra.
-Sophie! Hányszor mondjam el neked, hogy csak Rukiának hívj! Hiszen te a barátnőm vagy!
Igenis, kisasszony… akarom mondani Rukia.
-Kérlek, csináld meg a hajamat, mert nekem nem sikerül…
-Rendben. – csöndben fésülni kezdte Sophie a lány haját. – Rukia kérdezhetek tőled valamit?
-Igen.
-Tényleg kijelentette Mr. Kuchiki, hogy férjhez kell menned, azaz jelöltet kell találnod ma éjfélig? – tette fel a kérdést bátortalanul a szobalány.
- Sajnos igen. –sóhajtott nagyot Rukia – És fogalmam sincs, hogy mit tegyek most…
- Hátha találsz valakit a mai bálon. Biztos sok előkelő úriember lesz ott.
Rukia motyogott valamit az orra alá.
-Kész is a frizurád. Már bocsáss meg, hogy ilyet mondok neked, de Rukia te gyönyörű vagy!- mondta neki, mikor a lány felállt.- Biztos sok kérőjének megdobogtatja majd’ a szívét, amikor meglátnak.
- Jaj Sophie!
- Sajnos most már indulnod kell. Sok szerencsét! És egy férjjel térj haza! – viccelte meg a lány, miközben a szobából jöttek kifelé.
Kiértek a hintóhoz.
-Viszlát Kuchiki kisasszony! – Rukia kérdőn nézett rá és észrevette Nii-samát.
- Szórakozz jól. Ne feledkezz meg arról, amit reggel mondtam neked!
- Ígérem, nem fogom! – és Rukia mérgében becsapta a kocsi ajtaját.

A bál tipikus ünnepi esemény volt. Vidám hangok töltötték be a termet. Vagy egy tucat pár forgott a táncparketten élénk keringő dallamára. A báltermet és a hozzá csatlakozó szalont hatalmas, rózsaszínű és vörös rózsafüzérek díszítették.
Rukia mélyen meghajolt, és nevetve bontakozott ki a legutóbbi partnerének a karjából. Egyenesen a szalon felé vette útját, amely közel volt a teraszhoz, és ahol nem volt olyan nagy tömeg. Itt volt az ideje cselekedni! Éjfélig már alig pár óra állt a rendelkezésére.
Hirtelen valaki megérintette a karját. A fiatal lány örömmel fogadta legjobb barátnője, Mrs. Toushirou (leánykori neve: Hinamori Momo) felbukkanását. Egy idősek voltak Hinával, nem olyan rég ment hozzá Hitsugayához, és ennek Rukia örült, hogy a legjobb barátnője megtalálta a boldogságot. Hinamori Rukiára emelte sötét barna szemeit, és könyörgő pillantást vetett rá.
- Rukia, kérlek, bocsáss meg, de arra kérek, ne tedd meg, amire készülsz. Talán… az apádnak mégiscsak igaza van… Talán már rég férjhez kellett volna menned. Természetesen nem csak a kérőkön múlott, hiszen olyan sokan körülrajongtak…
- Csupa nagyképű és önző, beképzelt fiatal fickó legyeskedett körülöttem, akiknek elsősorban a hozományomra fájt a foguk. Eszem ágában sincs, hogy egy ilyen tökfilkó mellett éljem le az életemet.
- Rukia kérlek, gondold át még egyszer.
- Semmivel sem tudsz rávenni, Hinamori, hogy megváltoztassam a véleményemet.
- Rossz hírbe hozod magad…
-Pontosan ez a szándékom.- válaszolta Rukia elszántan.
Hina felsóhajtott.
- Azért viselkedsz így, mert az anyukád is ilyen szerencsétlenül járt? Ezért utasítasz vissza minden házassági ajánlatot? Engedd meg, hogy felhívjam a figyelmedet arra, hogy nem minden férfi olyan gazember, mint az apukád volt.
- Ebben egészen biztos vagyok, Hinamori.
- Akkor tehát soha nem is akarsz férjhez menni?
Rukia arca elkomorult.
-Az biztos, hogy én nem fogom elásni magam. Bizony volt alkalmam megtanulni, hogy a házasság elsősorban a pénzről, a hatalomról vagy éppen a földbirtokról szól.
- De akkor egyedül maradsz az életben, Rukia, sem férjed, sem gyerekeid nem lesznek. Miért akarod ezt?
Rukia nem szólt egy árva szót sem.
Visszaemlékezett, amit Nii-sama mondott el neki. Nii-sama meg Hisana mesélte el neki, hogy később tovább adhassa Rukiának. Az apja és az anyja történetét. Az anyja imádta a férjét, de fordítva ez nem volt kölcsönös. Az apja az anyját csak a pénzért vette el és akkor már terhes is volt Hisanával. Az apja folyamatosan megcsalta a feleségét. Így amikor az anyja Rukiával volt terhes, akkor jött rá, hogy a férje hűtlen. Teljesen összetört a szíve és bánatában belehalt. Az apa meg lelépett, otthagyva a kisbabát (Rukiát). Szerencsére ekkor már Hisana 1 éve házas volt Byakuyával, így magához vehette kishúgát. Pár évvel később tüdőgyulladásban meghalt. Azóta ketten élnek Byakuyával.
Lassan megszabadult az emléktől.
Ő erre nem hajlandó…
Akkor inkább egyedül marad egész életében, mert félt, hogy ő is olyan sorsra jut, mint szegény anyja.
Csakhogy Nii-sama ragaszkodik ahhoz, hogy férjhez menjen… már pedig ő nem akar szembeszegülni vele!
Meg volt győződve arról, hogy ő rajta csak egy botrány segíthet.
És akkor megint a nagy szabású tervén kezdett gondolkodni, ami tulajdonképpen igen egyszerű volt. Ha jó kis botrányba keveredik, akkor a kérői elpárolognak tőle és így a bátyja, végre felhagy azzal a rögeszméjével, hogy mindenáron férjhez adja. Sajnos Rukia nem látott más kiutat szorult helyzetéből. Nem volt a tervéhez szüksége másra, mint egy gentlemanre, aki a segítségére lesz abban, hogy megvalósítsa azt, amit olyan elszántan kitervelt.
Az egyetlen probléma az volt, hogy ki legyen azaz illető. Nem választhatott olyas valakit, akit ismert. Tehát idegennek kell lennie, mert tudta, hogy soha nem lenne bátorsága ahhoz, hogy aztán megint a szemébe nézzen. Csupán ez a gondolat vezérelte, miközben végignézett a körülötte lévő embertömegen… Nyugalom, muszáj, hogy találjon valakit…
És akkor egy férfi tűnt fel előtte, elegáns fekete öltözékben. Magas volt, hosszú végtagokkal, széles vállú, és narancsszínű volt a haja. Rukia visszafojtotta a lélegzetét, mert a férfi olyan volt, mintha csak az ő álmából lépett volna elő, amelyet olyan régóta dédelgetett és közben már le is mondott róla. Tekintetével követte a férfit, amint az a teraszajtón át kimegy a kertbe.
A szíve ekkor nagyot dobbant. Ennél kedvezőbb alkalom aligha kínálkozik. És ennél megfelelőbb férfit sem talál. Felcsillant a remény előtte.
Odafordult Hinamorihoz, és látta hogy megint kitalálta a lány a gondolatát. Rukia könnyedén megérintette a vállát.
-Ne aggódj! Meglátod sikerülni fog! Neked csak annyit kell tenned, hogy pár perc múlva kijössz utánam, miután én ki mentem. De valakit hozz magaddal, bárki lehet. És rendezz nagy ribillót, hogy milyen méltatlan helyzetben találtál engem az úrral. Kívánj nekem sok szerencsét! – azzal Rukia sarkon fordult és kecsesen kilibegett a teraszajtón át a kertbe.
Beletelt pár pillanatba, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez. A férfi alig 10 lépésnyire állt tőle. Rukia elhatározta, hogy a férfi mellé lép, de mielőtt melléje ért volna az idegen megfordult, ő pedig megtorpant.
A nagy barna szempár acélos tekintettel nézett rá. Rukia szeme tágra nyílt, keze a szoknyájába markolt. Ennyi telt tőle, legalább nem futamodott meg. A szíve hevesen vert, részben a félelemtől, részben a következmények miatt. Hirtelen azt sem tudta, hogy mit tegyen.
A narancshajú szólalt meg elsőként.
- Ha keres valakit, attól tartok, csalódást kell okoznom önnek. Rajtam kívül senki sincs itt.
- Aligha vagyok csalódott. Ugyanis pont ön az, akit kerestem. – a szavak úgy tolultak ki a száján, hogy nem is tudott állj parancsolni nekik. Rukia elpirult, amit mondott a férfinak. Bár ő sem volt alacsony, az idegen egy fejjel magasabb volt nála. És valóban megdöbbentően jóképű volt. Széles, ívelt szemöldöke volt, barna szeme, narancs haja és férfias álla. Talán Rukiánál kicsit öregebb volt, de nem sokkal. Rukia azon kapta magát, hogy arra gondol, a férfi valóban ellenállhatatlan lehet, amikor elmosolyodik…
Úgy tűnt, hogy Rukia most mégtöbb figyelmet vívott ki magának. Az idegen alaposan végigmérte őt az éjfekete hajkoronájától egészen le a keskeny, tánccipőbe bújtatott lábáig. Bár Rukia mindig meg tudta őrizni a nyugalmát, de volt ennek a férfinak a tekintetében, amitől zavarba jött.
A férfi összevonta a szemöldökét.
- Valóban – válaszolta hidegen. – Tudomásom szerint még soha nem találkoztunk.
-Nem – értett egyet vele a lány. – Mi még soha.
- Ön tehát engem keres, noha nem tudja, hogy ki vagyok?
- Igen. Ugyanis szeretnék egy szívességet kérni magától.
-Szívességet. Egy olyan férfitól, akit nem ismer.
- Pontosan. Kérem, értse meg, olyan helyzetben vagyok, amelyen csakis ön segíthet.
A férfi szemöldöke összeszűkült.
- Hogy is van ez?
- Tudja, az emberek szeretnek minden félében fogadni… Nos az én barátnőm, Hinamori, rendkívül merész kihívást eszelt ki a számomra, amit én nem tudok visszautasítani. Arra akart rávenni engem, hogy csókoljam meg az első idegent, akivel ma este találkozok. Én pedig azt reméltem, hogy nem találkozok eggyel sem…és ha még is találkozok eggyel akkor az nem fog visszautasítani, de hát ön már megtette…
Gyötrelmes pillanatok következtek.
-Azt várja, hogy eleget tegyek a kérésének? Ó, de hát mi még nem is találkoztunk, igaz? Önnek fogalma sincs, hogy ki vagyok én. És ami azt illeti, halvány sejtelmem sincs arról, hogy maga kicsoda. Ezért aztán azt gondolom, az lesz a legjobb, ha mégegyszer átgondolja ezt a dolgot. – A férfi kissé elmosolyodott. Rukiát elfogta a pánik, mikor elment mellette. Úgy tűnt feltett szándéka, hogy bemenjen a bálterembe.
- Várjon! – kiáltott fel Rukia. – Könyörgök magának, ne menjen el!
A férfi visszanézett rá.
- Ifjú hölgyem! – mondta a férfi szárazon – Kérem, ne nehezítse meg a helyzetemet…
Rukia nem hallotta a többit, mert felfigyelt a mögötte közeledő társaság vidám zajára. Biztos igyekeznek kifelé a teraszra.
Ő olyan udvarias volt. Olyan szépen kérte. Most már saját kezébe kell venni a sorsát…
Gyorsan, még mielőtt elveszítette volna a bátorságát, a férfi nyaka köré fonta a karját, és szorosan odasimult a férfihoz. Még ezelőtt ilyent soha nem tett… ezért el is pirult…
Erős kezek ragadták meg a derekát. Rukia úgy érezte, hogy a férfi megmerevedett. Ő azonban nem engedte, hogy ellökje magától. A férfi végül engedett egy kicsit a testtartásán. Lejjebb engedte a fejét, így Rukia lábujjhegyre emelkedett.
Az ajkuk összeért. A lány lehunyta a szemét.
Úgy érezte, forog vele a világ. Legalább száz különböző érzés fogta el, amelyet még nem ismert. A férfi szája lágy volt, míg a teste kemény, akár a szikla.
Félig öntudatlan állapotba volt, de még így is észrevette, hogy a férfi levegő után kapkodott nem csak ő. Bár a férfi belemélyesztette ujjait a csípőjének selymes bőrébe, nem taszította el magától. Különös remegés járta át Rukia testét, mert soha nem gondolta volna, hogy egy ilyen pillanat micsoda örömöket tartogathat a számára, egy olyan világ tárult fel előtte, amely édes egyben mámorító volt. Sóhajtott egyet és a száját szétnyitotta…
Mögötte valaki felhördült… Ez biztosan Hinamori lesz, gondolta bizonytalanul. Egyszerre hagyták abba a csókot, Rukia visszaereszkedett a sarkára és felkészült a parádéra. Nagy levegőt vett és kinyitotta a szemét…
Csakhogy az Byakuya szigorú tekintetével találta magát szemben…
-Istenem- suttogta. Hinamori „apja” mögött állt, a szeme tágra nyitva. Ráadásul a férje is ott volt mellette.
Az idegen ugyancsak az ajtó felé fordult. Különös módon a férfi egyik kezét a nyusziimádó derekán nyugtatta, ami csaknem úgy hatott, mintha védeni akarná.
-Jó ég! – mondta idegesen.- Ki az ördög maga?
Byakuya erényesen kihúzta magát.
-Kuchiki márkija vagyok! – válaszolta zordan. – És nagyon megköszönném, ha elengedné Rukiát, a lányomat.