Kuroda Yusuke amióta csak az eszét tudta, mindig is labortechnikus akart lenni. Lett is, méghozzá az egyik legjobb Japánban. Mindenki nagy jövőt jósolt neki, a legkiválóbb tokiói kórházaktól kapott ajánlatokat. Ahelyett azonban hogy kihasználta volna a lehetőséget, Karakurába költözött, és az itteni rendőrségnél vállalt munkát.
Magas volt és vékony, kócos fekete hajjal és borostával. Nem volt túl megnyerő külsejű, de az emberek nem is ezért szerették. Kedves mosolya, és humoros személyisége bőven kárpótolta őket mindenért. Mindenkihez volt egy-két jó szava.
Éppen a labor felé csoszogott reggeli kávéjával a kezében, amikor két dolgot vett észre. Nevezetesen azt, hogy 10 óra van, és hogy valaki dörömböl a bejárati ajtón.
„Ki a fene jön önszántából ide?” - gondolta ásítozva.
- Engedjenek be!
- Jól van, megyek már! - szólt megnyugtató, mély hangján.
Kattant a zár, az ajtó kitárult. Három fiatal esett be rajta. Egy szemüveges, és egy mexikói kinézetű fiú, meg egy vörös hajú, nagy mellű lány.
Fogalma sem volt, mit kereshetnek ezek itt.
- Sziasztok. Mit szeretnétek?
- Jó napot!
- Tegezzetek nyugodtan!
- Akkor hello! - váltott Ishida - Szeretnénk, ha megvizsgálnád ezeket.
Átnyújtotta neki a bizonyítékokkal teli csomagot.
- Ha lebukok…
- Kurosakinak nagyon fontos lenne!
- Kurosakit mondtál?
- Igen.
- Isshin régi cimborám. Hogy van a fia, Ichigo? Hány éves is?
- 17, de most nem ez a lényeg! Csak vizsgáld meg ezeket, és közöld velünk az eredményt. Egy barátról van szó, aki mellesleg ma hajnalban eltűnt. Többek között ezért is vagyunk itt, hogy bejelentsük.
- Srácok, ha lebukok…
- Légyszives! - könyörgött Inoue is - Kuchiki-san különösen fontos Kurosaki-kun számára!
Yusuke - látva az esedező tekinteteket - rábólintott.
- Rendben van. Megvizsgálom, de segítenetek kell. Téged hogy is hívnak? - nézett fel Chadra.
- Sado Yasutora.
- Nos Sado, te őrt állsz az ajtónál, ti ketten pedig - nézett Orihimére és a varróművészre - a folyosó végében levő irattárat fogjátok tönkretenni. Én holnaptól szabadságon vagyok, tehát nem varrják a nyakamba a dolgot. Mindenki oda fog csődülni, hogy rendet rakjon, addig én lefuttatom az alapvető teszteket. Többre nincs idő. Kezdhetünk?
- IGEN!
Az akció zökkenőmentesen zajlott.
A különböző értéktáblázatok, és elemzések már ki is voltak nyomtatva, mire a rongálók visszaértek.
- Phű! - sóhajtott a reménytelen szerelmes - Hajszál híján elkaptak!
Valóban. Be kellett ugraniuk az egyik folyosói szekrénybe, hogy aztán pár másodperccel később kiugorhassanak belőle, és futásnak eredhessenek.
- Nos, mi van a lapon? - sürgette Chad az ásítozó férfit.
- Ezen csak a hámszövetek, és ujjlenyomatok vizsgálatának eredményei vannak - magyarázta ő - Nem ragozom túl, mert úgyse értenétek. A lényeg, hogy a gép adatbázisában sincs semmiféle használható adat.
- Argg! Akkor mihez kezdjünk? - tajtékzott a quincy.

Eközben egy zöld ház mocskos pincéjében…
Rukia ült az egyik sarokban megkötözve, felpeckelt szájjal.
„Legalább az egyik kezem lenne szabad! Kidouval egy perc alatt kijutnék innen!”
Körülnézett.
Kicsi, piszkos, sötét helyiség néhány hordóval, és egy…
Furcsa, ember formájú valamivel, aminek foltokban hiányzik a haja, és láthatóan el van törve a nyaka. Szemürege üresen, feketén tátong a koponyán, szája nyitva, az utolsó döbbenet kifejezésébe torzulva. Végtagjai ki vannak csavarodva, groteszk pózba kényszerítve őt.
Hősnőnk eldőlt ijedtében. (Mivel meg volt kötözve, mást nemigen tudott csinálni.)
Egy hulla ül mellette! Egy hulla, ami ki tudja, hogy mióta van itt, ráadásul borzalmasan szaglik!
„Talán… ez volna az a nő, akit megölt a szalagom?” - tanakodott.
Ekkor kinyílt a pinceajtó. Fehér fény ömlött be rajta, árnyékba burkolva a lépcső tetején álló alakot.
- Hello, Vesztes!
„Jaj, ne!”
- Michiyo? Te vagy az?
- Ki más lenne, te idióta?
Valaki a szőke mögé lépett.
- Szia, szépségem!
A fekete hajút teljesen letaglózta ez a hang. „Ők ketten is… beépített emberek voltak?”
- Shinichi?
- Úgy van!
- Mi a franc folyik itt? Miért hoztak ide engem?
- Nyugalom. Ha apa megérkezik, mindent elmagyaráz majd.
- Apa…?
Lesétáltak hozzá, durván megragadták, és felvonszolták a nappaliba. Yoshiko nappalijába.

A rendőrségi épület előtt…
- Hol keressük Kuchikit? - forgolódott Ishida idegesen.
- Fésüljük át a várost még egyszer! - javasolta Chad.
- De már végigmentünk! - tárta szét karjait Inoue.
- Akkor mit tegyünk? - emelte fel hangját szemüvegesünk.
- Öhm… izé… elnézést - egy vékony hang szólt a hátuk mögül.
Odafordultak.
Egy gyönyörű, barna hajú nő állt előttük. Teste földöntúli fényben ragyogott, mellkasán ott lógott a jellegzetes lánc. Egy helyhez kötött lélek?
- Ugye azt a lányt keresitek, akit Ő elrabolt? - kérdezte félénken.
- IGEN!
- Én tudom, hogy ki vitte el. Láttam. Ugyanaz, aki engem is megölt - horgasztotta le fejét.
- Szóval… - kezdte a quincy - Te volnál Yoshiko?
- Igen.
Teljesen ledöbbentek. Csak álltak ott tátott szájjal, és próbálták felfogni, mit is hallottak az előbb.

„Csak egy esélyem van. Talán észreveszi valaki.”

- Ki rabolta el Kuchiki-sant?
- Az, aki engem megölt, és előtte 2 gyereket szültem neki.

A nappaliba egy kék sapkás alak lépett be.

Yoshiko csak beszélt, és beszélt. Feltartóztathatatlanul tört elő belőle mindaz, amit évekig magába kellett fojtania.
Elmondta, hogyan jött össze Vele a világkupa után, a terhességek bonyodalmait, a folyamatos konfliktust kettőjük között.
- Aztán egyszer csak elhagyott egy másik nő miatt. Ott maradtam a két kisgyerekkel, és még néhány versenyből, meg a végkielégítésből tartottam el magunkat. Jól ment sorunk, egészen addig az éjszakáig. Éppen teát iszogattam, amikor mögém settenkedett, és a kedvenc szalagommal fojtogatni kezdett. Semmit sem tehettem, hisz jóval erősebb volt nálam. Megfulladtam. Azóta itt kóborgok, lesem, hogy a gyerekeim hogy boldogulnak.
Látjátok azt a zöld házat? Ott éltem egykor - mutatott a rendőrségi épülettel szemben álló házikóra.
Kezdeti döbbentsége után Inoue megszólalt:
- Hogy hívják a gyerekeidet?
- Michiyo, és Shinichi.
Az utolsó három szó teljesen lesújtotta a három jó barátot.
Chad tátott szájjal bámult a nőre.
- De hát… ők nem lehetnek az osztálytársaink! Hiszen már több mint 50 évesek!
- Logikus - Ishida följebb tolta szemüvegét - Ők is halálistenek. Tehát az apjuk is az. Negyvenakárhanyadik tisztek lehetnek, nagyon minimális lélekenergiájuk van. Már órákon is éreztem, de Kurosakié mindig elnyomta az övéiket, így aztán nem tudtam beazonosítani.
- Igen. És nem - mondta a szellem - Valóban mindhárman halálistenek, de ha jól tudom, kiüldözték őket Soul Society-ből. Hogy miért, nem tudom.
- Hárman? Hogyhogy hárman? - értetlenkedett Orihime.
- Ő is az.
- Ki az az Ő?

- Ki maga? - próbált volna szabadulni, de Michiyo és Shinichi erősen szorították.
- Ugyan már! Hisz ismersz! - felelte a kérdezett nyugodt hangon.
„Ez a hang… lehetetlen!”
- Miért hozott ide?
- Itt fogsz meghalni.
- Mi?
- Nem állhatsz a lányom útjába - nézett a szőkére.
- A lánya?
- Hadd meséljem el, kedves Kuchiki Rukia! Kb. 70 évvel ezelőtt megismertem egy gyönyörű, Nakashima Yoshiko nevű lányt. Nagyon tehetséges volt, így elvállaltam hogy edzem, és eljuttatom a világbajnokságra. A tréning alatt közel kerültünk egymáshoz, barátok lettünk. Rájöttem, hogy már nemcsak baráti érzelmeket táplál irántam. Nem tagadom, nekem is nagyon tetszett a csaj. Egy buli alkalmával le is feküdtem vele. Számomra az egész futó kaland volt, ő azonban ragaszkodott hozzám. Mondtam neki, hogy hagyjon békén, mert már nem érdekel. Nem hallgatott rám még akkor sem, ha más nővel látott. Egyszer aztán azzal állított be hozzám, hogy gyerekeket vár tőlem. Akkor megijedtem, hogy nem tudom majd őket eltartani, és Yoshiko már egyébként sem érdekelt. Megütöttem, elszaladt. Később arról kaptam híreket, hogy a világ legjobb gimnasztikása 2 gyerek után, és mellett is képes még versenyezni. Jó kis összeg gyűlhetett össze a versenyekből, meg amilyen hülye, a színarany világkupáját eladhatta egy múzeumnak, vagy mittudomén.
20 év telt el, tehát 50 éve végleg pontot tettem az ügy végére.
Rukia már el is képzelte:

… Az utca másik oldalán áll, s várakozik. A kis zöld ház ablakaiból fény szűrődik ki.
Az órájára néz. Este 10 óra van. Még jelenése van jelenlegi kedvesénél is! Türelem, türelem! Mindennek eljön az ideje.
20 perc telik el, ő pedig újságolvasással múlatja az időt. Felnéz belőle, és látja, hogy már csak a kislámpa ég odabent. Itt az idő.
Újságot a kukába, szalagot a zsebbe, és indulás!
Az ajtóhoz érve előkapja a nőjétől csórt hajtűt, molyolni kezdi a zárat. A halk, fémes kattanás elégedettséggel tölti el. Jól van, ezaz, öregem! Csak így tovább!
Teljesen nyugodt ahhoz képest, hogy ölni fog.
Lábait behajlítja, félig guggoló helyzetben araszol föl az emeletre. Újabb zárpiszkálás.
Katt. Az ajtó kiárul, ő pedig beoson rajta.
Célpontja éppen háttal ül neki, a hosszú folyosó végén levő nappaliban. Teát iszik.
Hangtalanul lopózik felé, ám a nő feláll, és elmegy valamerre. Talán a konyhába. Szöszmötöl ott egy kicsit, aztán visszaindul.
Ő pedig gyorsan és csöndben beugrik a jobb kéz felől nyíló gardróbba, onnan lesekszik.
Yoshiko már a folyosón sétál, útja a szekrény mellett vezet el. Puff puff puff pu… léptei abbamaradnak, megáll. Elhúzza az ajtaját, kiveszi a ruhát.
Ő meglapul a sötét sarokban, még levegőt sem vesz. Szíve a torkában dobog, egyre gyorsabban kapkodja a levegőt. Nyugalom öregfiú, nyugalom! A nő elsétál, ismét leül a fotelbe. Az ajtó nyitva, szerpentin a kézbe, Yoshiko a fotelben. Gyerünk!
Már a nappali küszöbénél van. Rálép. RECCS! Ereiben meghűl a vér, mozdulatlanná dermed. Csak nehogy elbaltázza! Ez az egy esélye van!
Szerencséjére exe éppen akkor köhinti el magát, így nem hallhatja a reccsenést.
Letörli verejtékező homlokát, a szalagból fojtózsinórhoz hasonlatos eszközt formál.
Még van idő visszalépni. Még van idő átgondolni, hogy valóban meg akarja-e tenni.
Felrémlenek benne az együtt töltött idő képei. A nő igéző mosolya, a kéjes erotika, a nyafogása, s amikor beállított hozzá, terhessége hírét hozva.
Szíve-lelke színültig telik haraggal. Most nem hátrálhat meg!
Yoshiko mögé settenkedik hát.
Szerpentinjét a bajnok feje fölött átemelve a nyakába rántja. Az anya cibálni kezdi a szalagot, de nem tehet semmit az erőfölénnyel szemben.
Ő pedig – hogy fokozza áldozata szenvedését – karjait keresztbe húzza maga előtt, így még erősebben kifejtve a szorítást.
Míg Ő célpontjával foglalkozik, a falon levő óra kakukkolni kezd. Kakukk, kakukk! A kismadár előugrik kalitkájából. De a világbajnok ezt már nem hallhatja.
Idegesíti ez a hang, ezért még erősebben szorongatja a szalagot, és régi nőjét.
Kezei erőtlenül lehanyatlanak, feje hátrabukik, immár üveges szemei tejfehér köddel megtelve bámulnak a semmibe.
Nakashima Yoshiko megszűnt létezni ebben a világban.
Ő pedig a hajánál fogva megragadja a hullát, és lehúzza a pincébe. Ott aztán a falhoz vágja. Fülsértő roppanás hallatszik. A halottnak eltört a nyaka, amelyen még mindig ott díszeleg a gyilkos szerpentin. Rajta is hagyja.
Komótosan fölsétál a lépcsőn, s még egyszer visszanéz a halottra.
„Ég veled, kedvesem!” Lelkében felüvölt a szörnyeteg. Megcsinálta!
A pinceajtót bezárja, gyermekei szobájához lépked. Mindketten alszanak gyanútlanul, nyugodtan. Majd holnap elviszi őket innen.
A vén ház nyikorog, a csövekben víz gurgulázik. Nézi még egy darabig a szundító fiatalokat, aztán továbbáll.
A kakukkolás is abbamarad.

- Maga rohadék! - ocsúdott fel képzelgéséből Rukia - Hogy tehette ezt csupán azért, mert megunta őt?
- Hát még mindig nem érted, Kuchiki? Egy dühös halálisten mindenre képes, ha begurul, és úgy fenn hordja az orrát, ahogy én is tettem! Nem fogtam föl, milyen következményekkel járhat, ha megölöm őt. Erre te vagy a legjobb példa. De nem bántam meg.
- Ha-halálisten?
- Bizony! Nem tűnt fel, hogy még mindig 30 évesnek nézek ki? Vagy az, hogy a könnyebb gimnasztikagyakorlatokat jobbára én mutattam be? A reiatsumat se érezted? A sportruházatom, és a kék sapkám miatt se kezdtél gyanakodni rám? Vagy hogy milyen arcot vágtam, amikor 50 év után először tartottam kezemben a szalagot? Vak vagy, kedvesem! Vak, és szétszórt.
„Ez igaz…”
- A lélekenergiámat valószínűleg azért nem érezted, mert a Kurosaki Ichigoé elnyomta. Az ostobája hagyja szabadon áramlani, meg se próbálja elrejteni.
A lány kétségbeesése fokozódott, és fokozódott.
- Honnan tud maga Ichigoról?
- Legyen elég annyi, hogy a verseny óta figyellek titeket. Egyébként a répafej most a Lelkek Világában van, téged keres.
- Engem… keres? „Az idióta! Megírtam neki, hogy nem merjen utánam jönni! Az én hibám lesz, ha megsérül!”
- Úgy ám! De nyugalom, nem fog élve visszajönni. Emlékszel még a pirulára, amit ha összemorzsolsz, vonzza a hollowokat? Igen? Nos egy tucatnyit tördeltem szét SS-ben, így Menos Grandék is megjelennek majd. A barátodnak esélye se lesz, mert a kapitányok és hadnagyok gyűléseznek, a többi meg sziesztázik.
- Maga…maga…
- Én mi? Szörnyeteg? Megátalkodott gyilkos? Mondhatsz amit akarsz! Ó, és még a gyerekeimről se meséltem neked.
- A gyerekei?
- Igen. Nem hiányolják az anyjukat, mert ezt neveltem beléjük. A shinigami-képességeik sem a legjobbak, de megteszik amit kérek tőlük. Most a vezetéknévre kérdezel rá? Egyszerű. Megváltoztattam. Gyerekek, oldozzátok el a vendégünket!
A felszólítottak eleget tettek a kérésnek. A kötelek ormótlan kígyóként hullottak a földre.
- 33. Pusztító Módsze… - kezdte volna Rukia, de Shinichi magához húzta, és egy vastag pengéjű késsel mély vágást ejtett a nyakán.
Furcsa érzés volt. Fájdalom helyett szúrni, zsibbadni kezdett a seb és környéke.
- Nem mondtam még? A penge alja lassan ható idegméreggel van átitatva - a gyilkos ördögi mosolyra húzta száját.
Hősnőnk – tudomást sem véve a testében terjedő méregről – felkiáltott:
- Vegye már le azt az istenverte sapkát!
- Kérésed számomra parancs.

- Ki volt az? - kérdezte Inoue - Ki ölt meg téged?
A szellem, és a fogoly ajkait egyszerre hagyta el a két szó:
- Kawazoe Kenta.

„Most!”

Rukia szabadjára engedte rémisztő ütemben növekvő lélekenergiáját.