- Maradj már csöndben! Nem látod, hogy pihen?
- Bocsánat! Én csak aggódtam, és…
Rukia hátat fordított neki. Próbálta leplezni, hogy mennyire idegesíti nagymellű osztálytársának jelenléte. Orihime letérdelt imádottja mellé, és szomorúan bámulni kezdte. 3 feszült óra telt el néma hallgatással. Beesteledett, a lámpák kigyúltak, hangulatossá téve a kis üzletet.
- Megyek, beszélek Yoruichivel. Vigyázz rá - hősnőnk Ichigora nézett.
Útja az üzlethelyiségbe vezetett. Yoruichi éppen Uraharával beszélgetett.
- Nocsak, szia, Rukia! - üdvözölte barátságosan a lila hajú nő.
- Épp a Menosokról beszélgettünk. Nem kér egy kis teát? - kínálta a fradikalapos.
- De, kérek.

Eközben az egyik szobában:
Hősünk ébredezni kezdett. Inoue gyorsan elrántotta kezét az övétől.
Most csak egy embert akar látni… Hogy meggyőződhessen róla, hogy jól van.
Kinyitotta szemeit. Körülnézett a szobában, de csak Orihimét látta.
- Felébredtél, Kurosaki-kun?
- Ja. Hol van ő?
- Ki?
- Rukia! Hol van! Ugye nem esett baja?
Osztálytársa ezek hallatán nagyon elszontyolodott. „Mondd meg neki! Megkönnyebbülsz majd!”
- Kint van Urahara-sanékkal. Jól van, semmi baja.
- Akkor jó - sóhajtott fel a fiú - Megyek én is.
Feltápászkodott, és maga (fél) meztelen felsőtestével elindult kifelé.
- Kurosaki-kun! Várj egy kicsit!
- Igen? - állt meg az „imádott” az ajtóban - Mit szeretnél?
- Hát…

- Hihetetlen ez az Ichigo. Képes volt csupán a hátával blokkolni a cerot! Talán valami láthatatlan pajzsot vont kettőjük köré. A reiatsuja még mindig növekszik! - elmélkedett a macskanő - Ugyanakkor… A sebei az emberi testén is megjelentek!
- Mi tagadás, bámulatos a fiatalember - ismerte el Kisuke.
- Köszönöm a teát - a fekete hajú letette csészéjét - Visszamegyek, ott megtaláltok.

- Inoue… mit akarsz? - hátrált Ichigo. A vörös hajú egyre jobban közeledett hozzá.
- Már régen el akartam neked mondani. Én… szeretlek téged! - mosolyodott el az.
A srácnak meglepődni sem maradt ideje.
Ajkak ajkakat találtak, Orihime ráragasztotta száját a halálistenére, és a falhoz szorította.
Rukia végignézte a „műsort.”

Az édesnek szánt csók keserűre sikeredett, a narancshajú ellökte magától a lányt.
- Hagyj békén, jó? - förmedt rá.
Rettenetes, mélytengeri csönd zuhant a helyiségre.
A nyúlkedvelő lehajtott fejjel belépett a szobába. Szöszmötölt egy kicsit, és már indult is volna visszafelé, amikor megérezte a kezet a vállán.
- Rukia… Mi van veled? Legalább nézz már rám!
Ezzel nagy hibát követett el.
Szobatársa felnézett rá. Szemeiben olyan démoni fény csillant, amihez foghatót a helyettes még sosem látott. Mindent felemésztő kék lángokat, hatalmas szomorúságot, féltékenységet, mégis hideg közönyt hordozott ez a tekintet.
- A ruhád ott van a szekrényen - a halálistennő hangja cérnavékony volt - Vedd majd föl, védeni fogja a sebedet. Én megyek is, úgy látom nincs rám időd.
Elrohant.
Csak rótta-rótta a néptelen utcákat, céltalanul bolyongott.
„Bolond voltál, kislány! - szidta magát - Tudhattad volna, hogy ez lesz! Mégis mit vártál?

Ezalatt az Urahara Shopban:
- De Kurosaki-kun!
- Semmi de!
Azzal a shinigami eliramodott, faképnél hagyva a csalódott Inouét.
Futott, ahogy csak tudott. Benézett minden kis zugba, sikátorba, utcába.
Épp megállt az iskola felé vezető úton, hogy kifújja a levegőt, mikor megpillantott maga előtt egy pici, halványkék pontot. A szekrénylakó állt messze tőle. Elindult felé.

„Nem maradok itt. Elmegyek. Felesleges lennék, csak kolonc a nyakán. Biztos, hogy azért lökte el Inouét, mert én is ott voltam.”
Könnyek gördültek le arcán, de nem törölte őket le.
Még egyszer végignézett az utcán. Az utcán, ahol oly sokszor sétált a suliba, ahol oly sokat harcolt a lidércek ellen, ahol annyit nevetett.
A helyettes srác oldalán valahogy minden könnyebb volt, vagy annak tűnt. Most viszont egyedül van. Olyan egyedül, mint még soha életében.
Már indult volna Uraharához, hogy kinyittasson vele egy átjárót, de érezte, hogy valaki finoman megragadja a csuklóját.
- Mit akarsz? - hangja jegesen csengett.
Nem nézett hátra, nem is volt szüksége rá, sejtette, hogy ki van mögötte.
- Mit akarsz, Ichigo? - ismételte.
- Nézd, én… - kezdte volna az, de Rukia szavába vágott.
- Miért magyarázkodsz, ha semmi okod rá? Így döntöttél, ennyi az egész. És…
Mielőtt tovább mondhatta volna, Ichigo magához húzta őt, és megcsókolta.
Mély és durva volt, gyengédség nélkül.
A kék szemű amilyen gyorsan csak lehetett, elhúzódott tőle.
Kirántotta jobbját a fiú kezéből, és elfutott. Csak néhány felcsillanó könnycsepp emlékeztetett rá, hogy fél perce még itt állt.
- Rukia! - hősünk utánaszaladt, de már késő volt. A halálistennő befordult egy másik utcába, eltűnt a szeme elől.
-ARGG!!! - ordított egyet a halálisten. Odacsörtetett az egyik közeli kukához, és belerúgott. Ezzel csak annyit ért el, hogy a szemét kiborult a földre, és hogy lábujjai is beléptek fájó testrészeinek sorába. Kötése egészen biztosan átvérzett, érezte a nedvességet. De ez most nem érdekelte.
Meg akarta keresni a lányt mindenáron, hogy elmondja neki, mi is történt valójában.
- Kurosaki-kun! - Inoue közeledett az úton - Jól érzed magad? Hová lett Kuchiki-san?
- Elment… - motyogta szomorúan Ichigo. Minden egyes betűt nehezére esett kiejtenie.
- De hát miért?
- Hogy miért? - a narancshajú hangjában hátborzongató szívélyesség csendült - Miattad.
- Miattam? Mit csináltam? - értetlenkedett a dúskeblű.
- Ne mondd, hogy nem tudod!
- De…
- Nincs de! Te csak egy barát vagy, és ez részemről nem is fog változni. Ha neked ez nem elég, akkor se tudok mit tenni!
Azzal elfutott, ismét magára hagyva Orihimét. Mivel nem érzékelte a lélekenergiát, Ishidához vezetett útja. Bekopogott, és várt.
Nyílt az ajtó, a quincy meg is jelent. Csodálkozva nézett előtte álló, ziháló osztálytársára.
- Üdv, Kurosaki! Minek köszönhetem ezt a kései látogatást?
- Ishida! Keresd meg Rukiát a reiatsuja alapján!
A szemüveges szemöldökvonogatva nézett rá.
- Légyszíves.
- Így mindjárt jobb.
Néhány másodperc múlva…
- Nincs túl messze. Talán nálad van.
- Oké, kösz! - a daiko elviharzott.

Hősnőnk társa szobájában állt.
„Jobb lesz ez így… Eltűnök az életéből.”
Összepakolta cuccait, rendet rakott a gardróbban. Ujjait végigfuttatta a szekrény ajtaján. Hányszor aludt itt! Hányszor vágta már be ezt az ajtót, Ichigora dühösen! De utána mindig kibékültek! Most azonban más a helyzet…
Hátrahagyott egy levelet, amiben 3 dologra kérte a morcos shinigamit.

„1. Mondd meg a suliban, hogy beteg vagyok, vagy találj ki valamit!
2. Vidd be a bizonyítékokat a rendőrségre!
3. NE KERESS ENGEM!!!
Rukia”

A szöveg egy része el volt maszatolódva a ráhullott könnycseppektől.
Remegni kezdett. Nem akart az imént történtekre gondolni, de minduntalan visszatért hozzá. Még ha kényszeres és durva volt is, egy kicsit azért élvezte, ahogy a fiú ajkai az övéihez értek.
„Elég volt, Kuchiki Rukia! Ne légy érzelgős!”
Végigsimogatta tekintetével a kis szobát. Olyan sok, számára kedves dolog történt itt!
Kitekintett az ablakon. Az ég alja arany-rózsaszínben játszott, jelezve, hogy hajnalodik.
„Hát akkor…Viszlát, Ichigo!”
Leugrott az utcára, futásnak eredt. Útközben kapott parancsot egy hollow kiirtására a régi városrészben. Oda indult el hát.

„Nem kellett volna ezt tennem… De hol lehet ez az idióta? Visszament volna a Lelkek Világába?”
Mindössze annyiról volt szó, hogy a rajzművész elrejtette lélekenergiáját.
Mire Ichigo a házukhoz ért, ő eltűnt onnan.
„ÁÁÁ!!! Hova a francba mehetett? Talán Uraharához?”
A szőke férfi se tudta, hogy hol lehet a szökevény.
- Nem ment el Inoue kisasszonyhoz?
- Lehetséges… Kösz a segítséget!
Otthagyta a csodálkozó Kisukét, és Orihime lakása felé indult.
De már félúton megállt.
„Minek ment volna Inouéhez? Ha csak nem azért hogy kinyuvassza… A fenébe is, hol vagy, Rukia?
Ez volt az a pillanat, amikor tudatosult benne, hogy talán még az édesanyjánál is jobban félti a lányt.
„Ha hagyta volna, hogy megmagyarázzam…”

***
Kihalt, sötét utcákon haladt végig. Most. Most jött el a cselekvés ideje. Eltűnteti őt az útból.
Ismét eltelve terve, és önmaga tökéletességétől, szemébe húzta kék sapkáját, és nyugodt léptekkel indult el a legöregebb kerületbe.
***

- KUROSAKIII!!!!! - Ishida, Chad, és Orihime szaladt a tüskeböki felé.
- Ne ordíts már! - förmedt rá az említett - Mi van?
- Kuchiki lélekenergiája szinte teljesen eltűnt, már én sem érzem! Hol keressük?
- Keressük? Együtt?
- Hm.
- Mi is segítünk! Azt hitted, hagyjuk, hogy egyedül menj? - kérdezte a dúskeblű.
- Igen, azt hittem - válaszolta eprünk ridegen.
- Hé! Ne beszélj így vele! - kelt a hajcsatos védelmére a quincy.
- Induljunk már! De váljunk ketté! Én megyek SS-be, ti pedig beviszitek a bizonyítékokat a rendőrségre, utána átfésülitek a várost. Oké?
Chad és Inoue már el is sprinteltek, szemüveges varróművészünk azonban megragadta Ichigo pólóját, és visszahúzta.
- Várj egy percet!
- Mit akarsz még?
- Neked nagyon fontos Kuchiki, jól sejtem?
- Nos… Igen.
- Akkor tegyél meg valamit a megmentésén kívül!
- Mit?
- Kérj tőle bocsánatot!
- Honnan tu…
Ishida ezt már nem hallotta. Elszaladt társai után.
Hősünk pedig mérgelődött egy rövidet:
- Pont ő oktat ki engem! Háh!
Ismét a fradikalaposnál kötött ki.
- Kurosaki úr! Ugye tisztában van vele, hogy reggel 7 óra van, és hogy egy nagyon fontos dologban zavart meg? Huááhh! - ásított a szőke férfi.
- Tu… Mi? Miben zavartam meg?
Az erősen hiányos öltözetű Yoruichi felbukkanása megadta a választ a kérdésre.
- Jó reggelt, Ichigo!
- VEGYÉL MÁR FEL LEGALÁBB EGY BUGYIT, JÓ? - tajtékzott vörösödve a sünihajú - Egyébként neked is jó reggelt!
- Szóval miért jött?
- Szeretném, ha nyitna nekem egy átjárót a Lelkek Világába.
- Rendben van.
Az üzlet alatti edzőteremben Urahara meg is nyitotta a Senkaimont. Miután Ichigo eltűnt a fehér fényben, visszatért a macskanőhöz.
- Te se tudod, hogy hol lehet Kuchiki kisasszony, igaz?

Az aranyos nevű rohant, ahogy csak tudott a sötét átjáróban, magában szitkozódva:
„A rohadt életbe, miért pont ma jön a takarító? - nézett hátra a közeledő szörnyre - Ráadásul azt se tudom, hol fogok kikötni!”
Szerencséjére Seiretei egyik sikátorába zuhant. (A kapu az égen nyílt meg.) Sikerült talpra esnie.
„Hol vagyok?”
Felugrott az utcát szegélyező fal tetejére, és körülnézett. A Megbánás Tornya ott magasodott alig pár km-re tőle.
Az építményt bámulva felidézte, milyen is volt, mikor először járt itt. Meg akarta őt menteni, meg is tette. De nem csak ígéretből. Ha csupán az lett volna, nem gondolt volna a lányra folyton. Ellenségből barát vált abban az időben. De most…
„Elég ebből, Kurosaki! Ne tökölj már annyit! Lehet hogy Rukia már régen meg…”
Még belegondolni is borzalmas volt.
„El kell jutnom a 6. és 13. osztaghoz!”

Kuchiki kisasszony éppen egy hollowwal harcolt. Most se változott át, a vörös szalaggal intézte el célpontját. Dolga végeztével felcsavarta a szerpentint a véres pálcára, majd elindult Kisukéhez.
Csakhogy…
Éppen a kerületi (rendőrségi) kirendeltség épülete előtt haladt el, amikor valaki hátracsavarta a kezeit, és befogta száját. Próbált kiszabadulni de nem tudott, támadójának is kék sapkáját láthatta csupán.
- Most velem jössz, szépségem!
Ez a hang teljesen letaglózta, a döbbenet megbénította minden porcikáját.
„Ez nem lehet… Nem lehet ő!”
- Mmmm! - tiltakozott.
Rukiát elrabolta a kék sapkás fojtogató.