- Ilyet láttam az osztályfőnöknél is! - döbbent meg.
- Ő nem járhatott itt - jelentette ki Ishida - 50 évvel ezelőtt még nem is élt.
- Akkor lehet, hogy az apjáé - következtetett Chad - Majd kérdezzük meg tőle.
- Oké. És mindent, amit találtunk, el kellene vinni a laborba - Inoue már vette is fel a poharat, ujjhegyeit használva a művelethez.
Nem lett volna szabad megfognia sem, mivel fontos nyomokat tüntethet el róla, de valahogy el kellett onnan mozdítania. A quincynek köszönhetően egy tasakba került az összes bizonyíték. (A varrókészlet mellett szemüvegesünk hord magánál egy csomag átlátszó zacskót. Nem félreérteni!)
- Akkor irány fagyizni! De még előtte… Kuchiki-san, eljössz velem egy butikba? - kérdezte Orihime.
- Hát… Nem is tudom… Nincs túl sok zsebpénzem.
- Majd Uraharánál beváltod a többit, csak gyere már! Légyszi! - a vörös hajú könyörgő szemekkel nézett Rukiára.
- Jó, rendben! - egyezett bele ő.
Elhagyták a piszkos, öreg házat, majd az utcán különváltak. A fiúk a fagyizó, a lányok pedig a ruhaboltok felé vették az irányt.
Útközben reménytelen szerelmesünk kérdezgette a fekete hajút.
- Na és jól elvagytok Ichigoval? - puhatolózott.
- Amíg sértegetni nem kezd… Egyébként jól elvagyunk. Nagyon jól - mosolygott a másik, lágyabb hangsúllyal ejtve utolsó két szavát.
- De miért kérdezted?
- Hát… csak úgy.
Megérkeztek a boltokhoz. Körbenéztek, választásuk az utca végén levő eldugott kis üzletre esett.
Néhány órás próbálgatás után…
- Ez igen, Inoue! Nagyon jó! - dicsérte a halálistennő.
- Kösz, a tied is! Jól áll neked!
Kiválasztott ruháikat le se vették, csak leszedették róluk a papírokat, és kifizették őket.
- Na most már indulás fagyizni! - rikkantott a szürke szemű.

Eközben a fiúk már tizedjére foglalták össze a látottakat.
- Jól van, vegyük át még egyszer! - ismételte Ichigo - A medál az osztályfőnökhöz vagy annak apjához, a többi nyom egy ismeretlenhez vezet. Maradt még ezen kívül Kenta, akivel Yoshiko csúnyán összeveszett.
- Én a tanárnő apjára gyanakszom - szólt Chad.
- Ismeretlen - emelte fel kezét a narancshajú.
- Kawazoe-sensei - Ishida feljebb tolta szemüvegét - különös személyiség, tisztázatlan előélettel.
Megvették saját, és a lányok fagylaltját is. (Rukia epreset kapott)
„Mi tart olyan sokáig? Hol vannak már?” - a shinigami körülnézett.
A gondolatban elhangzott kérdésre Orihime adta meg a választ:
- Itt vagyunk! - integetett vidoran.
A háta mögött lépkedett valaki, ki sem látszódva a takarásból.
- Inoue… - a quincy végignézett a hosszú hajún.
Volt is mit néznie. A lányon egy farmer, és egy piros atléta volt, kiemelve amúgy sem csekély méretű melleit. A trikó tulajdonosa fél szemmel a helyettest nézte, véleményt várva. Imádottja azonban inkább a mögötte álló alakra volt kíváncsi.
- Kuchiki-san, bújj elő, kérlek!
- D mi van, ha mégse jó?
- Gyere csak!
Rukia kilépett osztálytársa mögül és megállt mellette. Kezeit hátul összekulcsolta, félénken nézett a fiúkra.
Fehér térdnadrágot (!) és egy könnyű esésű, királykék nyakba köthető fölsőt viselt. Karján egy kistáska himbálózott. A naci remekül kiemelte hosszú, kecses combjait, a felső pedig illett éberen csillogó szemeihez. Haja föl volt tűzve, csak három tincs maradt leengedve.
Ichigo csak bámulta szobatársát, szóhoz sem jutott. A lány nem tudta mire vélni hallgatagságát. Odament hozzá, elvette tőle az epres fagyit, és így szólt:
- Köszönöm! - közben súrolta a fiú kezét, akinek ettől érdekes módon összerándult a gyomra.
Egy új szörnyeteg kelt életre a hasában, amely üvöltve követelte, hogy imponáljon a fekete hajúnak.
Leültek az egyik asztalhoz, beszélgetni kezdtek. Órák óta most látszott először Rukián, hogy igazán jó hangulatban van. Nem volt már annyira feszült, köszönhetően barátainak, de legfőképpen Ichigonak. A srác mindent megtett, hogy a szekrénylakó elnevesse magát. Sikerült is neki, túl is lőtt a célon, ugyanis pár perc múlva az egész társaság dőlt a hahotázástól.
Végre vidámak voltak, megnyugodhattak egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit…

Eper végigfürkészte a néptelen utcát. Kellemtelen, furcsa érzése támadt. Hamarosan meg is látta az okát.
Egy különösen ronda képű hollow ült az egyik háztetőn, sóvárogva bámulva őket.
- Rukia!
- Ne ordíts, én is látom! - a lány már nyúlt is a táskájába, lélekcukorkája után kutatva. Helyette azonban mást érintett meg.
- Jaj, ne…- suttogta.
- Mi a baj?
Hősnőnk válaszként kiemelte a vörös szalagot. Ichigo némán hápogott.
- Jól van - hősnőnk hangja remegett az indulattól - Ezt akarod? Hát akkor megkapod!

Elrohant a lidérc irányába, a többiek utána. Át sem változott. A bestia iszonyatos üvöltéssel előrelendült, támadott. Ő azonban felugrott könnyedén, hangtalanul szelve a levegőt, átszaltózott fölötte. A hátára érkezett, és a pálcát teljes erejéből beleszúrta a lény pofájába, majd mélyen végigszántotta azt vele. A szörny felágaskodott, ledobta magáról a lányt, majd eloszlott.

Megúszta néhány horzsolással, és fásliszakadással a dolgot. (Mivel bokája és keze még nem jött rendbe teljesen, viselnie kellett.) Közeledő léptek zaját hallotta.
- Rukia!!!
- Kuchiki-san!
- Semmi bajom! - talpra szökkent.
Barátai arcán ámulattal vegyes aggodalom ült.
- Mi van? - csodálkozott a fekete hajú - Miért néztek így?
A kérdezettek megrázták magukat, mintha álomból ébrednének, aztán Ishida így szólt:
- Még nem láttunk így mozogni.
- Akár egy igazi nyúl! - Inoue a levegőbe bokszolt - Rugalmas, és erős!
*Vízcsepp*
- Aha… azért kösz!
Visszasétáltak, végeztek a fagyikkal, segítettek az alacsony shinigaminak rendbe hozni a fásliját.
A nap lenyugodni készült, fénye narancssárgára festette az eget. Még mindig meleg volt, az aszfalt gőzölgött is.
- Szerintem menjünk! - tanácsolta Ichigo - Még be is kell téged valahogy csempészni a szobámba.
- Oké.
Elköszöntek osztálytársaiktól, elindultak. Némán sétáltak egy darabig, majd egy magaslat tetején a helyettes megállt, és rákönyökölt a korlátra. Elgondolkozva szemlélte az alattuk elterülő várost.
Ide köti minden. Itt nőtt fel, itt vesztette el az édesanyját, és itt ismert meg valakit, aki nagyon fontos neki, és akiért úgy aggódik, mint még senki másért.
Már másodjára nézte angyalnak Rukiát. Ahogy ma meglátta abban a ruhában… egész testében megborzongott. Mikor pedig megérintette a kezét, úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
- Ichigooo! Veszed még az adást? - szobatársának hangja kizökkentette őt mélázásából.
- Mivan? Ja itt vagyok!
- Nézd…
Az út túloldalán, a játszótér közepén ott állt egy ősöreg cseresznyefa. Langyos szél mozgatta gyönyörű, rózsaszín virágokkal teli ágait. Olybá tűnt, mintha hívogatóan intene velük.
Rukia engedett a kísértésnek, odafutott a hatalmas növény alá. Miután kigyönyörködte magát benne, megfordult, és egy „Ichigo, nem jössz?” kiáltás után leheveredett a tövébe.
A fiú odaballagott hozzá, és leült mellé.
- Mozgalmas napunk volt! - nyújtózott jólesően a szekrénylakó.
- Az biztos.
„Gyerünk már, Kurosaki! Mondj neki valamit!”
- Én még… - kezdte - sosem láttalak ilyennek. Fantasztikus voltál ma.
A lány fülig pirult örömében.
- Köszönöm!
- És nagyon jól áll neked ez a ruha.
A halálistennő úgy nézett rá, ahogy az ütődöttekre szokás.
- Nem volt abban a fagyiban valami?
- Miért lett volna?
- Mostanában nem beszéltél velem ilyen kedvesen. Kivétel, amikor…
Mindketten ugyanarra gondoltak, és egyből el is vörösödtek. Az öltözőbeli majdnem-csókról eddig nem is esett szó köztük. Talán féltek kimondani, hogy mennyire jól esett nekik a másik közelsége.
Rukia hirtelen lehajtotta fejét.
- Tudod… ez a fa valamiért a nővéremre emlékeztet… nem ismertem, de biztosan ilyen volt. Erős, és szép. Ez rólam nem mondható el.
- Ugyan már! Te nem vagy…
A lány azonban szótlan maradt, így a srác átkarolta.
- Mindannyiunkat megvisel az ami most történik, de ki kell tartanunk. Együtt megoldjuk, ne félj!
Kék szeműnk erőtlenül rámosolygott a fiúra, majd a vállára hajtotta fejét.
- Tudom. És köszönöm.
- Mit köszönsz?

Nem látták ugyan, de a bokrok közül egy kék sapkás alak figyelte őket.

- Nézd őket, de édesek! - Shinichi, és három fogdmegje állt előttük. Irtózatos alkoholbűzt árasztottak.
Ichigo felállt.
- Mit akarsz?
- Csak elcsalni ezt a szépséget valahová - szája buta vigyorra görbült – Gyere kedvesem, hagyd itt a répafejűt, és mulass velünk!
- Tudod ki a kedvesed, te idióta! - Rukia is felugrott, és az új osztálytárs elé állt - Nem mondtam még elégszer? Veled sehová sem megyek!
Hogy szavainak kellő nyomatékot adjon, - nemes egyszerűséggel mondva - tökön rúgta Shinichit.
- Na ezt kapd ki, te disznó!
Az ittas, bár összegörnyedt, csak nevetett gonoszan, alávalóan. Megragadta a fekete hajút a fölsőjénél fogva, és a magasba emelte. Az anyag előbb szűk lett, majd ketté is szakadt a lány hátán. Felsikoltott, mert a nyakában függő rész egyre csak szorult.
Hősünk éppen időben lépett közbe.
Arcon vágta a barna hajút, mire az elengedte Rukiát.
- Ne merd őt bántani! - hangja elárulta, hogy most ölni is képes lenne.
- Mi lesz, ha mégis? - gúnyolódott az újonc.
- Véged.
Leplezetlen gyűlölettel nézték egymást.
- Jól gondold meg, hogy kit választasz, édesem! - kiáltott a részeg - Engem, vagy ezt a kis senkiházi, jelentéktelen patkányt!
Ichigo már indult volna, hogy tettleg torolja a sértést, de a halálistennő visszahúzta.
- Ne csináld!
- Eressz!
Beállt a lány elé, jobb karját védelmezően oldalra kitartva.

Hirtelen kirobbant belőle a lélekenergiája. Felkavarta a port, a játszótéri forgó észvesztő iramban pörgött. A gyönyörű cseresznyefa is hajlongott a hihetetlen erő alatt, és mintha a föld is remegett volna.
„A francba! Pedig már teljesen megtanultam uralni! Mi van velem?”
- Kurosaki! - hátrált a Saruwatari - Mit művelsz?
- Én? Semmit! - a narancshajú szája lusta félvigyorra húzódott. Szemei már ragyogó kéken világítottak.
- Szóval, ha meglátom, hogy Rukia közelébe mész, vagy kezet mersz emelni rá, akkor pokollá teszem az életed! - harsogta.
- Gyerünk innen! - Shinichi intett társainak, aztán elrohantak.
Ichigo egy darabig dühödten nézte még távolodó alakjukat, lecsillapította erejét, majd a lányhoz fordult.
- Jól vagy?
Igen, de a ruhám… - hősnőnk elfordult, így láthatóvá vált meztelen háta. (Na jó, top azért volt rajta.) Karjait összefonta, hogy magán tudja tartani a fölsőt.
A tüskeböki mindezt mélyvörös arcszín kíséretében nézte végig.
Levette pulóverét, és a nyúlmániásra terítette.
- Tessék… nehogy megfázz.
- Köszönöm.
Hárman távoztak csendben a helyszínről: Hőseink, és a kék sapkás ismeretlen.