Hétfő reggel… Olyasféle, amit minden diák a pokolba kíván. Álmos csönd, és fülledt meleg uralkodik a tantermekben, mindenki a padon fekve várja a 7. óra végét.
Rukia sem tett másként. Rákönyökölt az asztalra, fejét tenyerébe támasztotta.
Csak lenne már vége az órának! Akkor hazamehetnének, és más dolguk sem lenne a lecke elkészítésén, és néhány lidérc feldarabolásán kívül!
Tekintetét a shinigami - helyettesre fordította. Ő is unottan firkálgatott a füzetébe, és kibámult az ablakon.
Felidézte magában a tegnapi éjszakát.
Még mindig elég sokkos állapotban volt, így nem emlékezett túl sok dologra. Kettőre azonban tisztán, és világosan.
Az egyik az volt, mikor Michiyo kigúnyolta őt.
„Vesztettél, Kuchiki!” Szőke ellenfelének gonosz, becsmérlő szavai még mindig ott visszhangoztak a fejében.
„Nem vesztettem! Tudom, hogy nem! Megsérültem ugyan, de addig minden jól ment!”
Bokaficamáért cserébe megbizonyosodhatott még egy dologról. A másikról, amire emlékszik.

… Néhány perces mozdulatlansága után felült az ágyon, Ichigot hívogatva. A srác pedig odament hozzá, és… megölelte! Jó érzés volt… kellemes, ahogyan magához szorította, és a nevét suttogta. (Hopsz! Az előző fejezetbe elfelejtettem beleírni a suttogást! Bocsi!)
„ Mégis jelentenék neki valamit?”
Ichigonak is hasonló gondolatok jártak a fejében.
„Hülye vagyok! Mégis mit csináltam? Megöleltem… Most biztos össze van zavarodva. Talán meg is utált. Ezt nem kellett volna… Mi van, ha mást…
- Jól van, vége az órának! - az örökvidám tanárnő hangja felébresztette a békésen szunyókáló osztályt.
Már mindenki szedelőzködött volna, az asszony azonban visszatartotta őket.
- Várjatok! Be akarok nektek mutatni valakit. Shinichi, gyere be! - kiabált ki a folyosóra.
Egy magas zöld szemű, barna hajú, viszonylag helyes fiú lépett be a terembe.
Elmosolyodott, majd bemutatkozott:
- Sziasztok! Saruwatari Shinichi vagyok, Michiyo öccse! Mostantól ide fogok járni.
- Hello! - bődült fel az osztály egy emberként.
Az új jövevény tekintete hősnőnkön állapodott meg, és nem is siklott tovább. Ichigo gyilkos pillantást vetett rá.
„Csak próbáld meg! - gondolta - próbálkozz be nála, és teszek róla, hogy az legyen az utolsó napod!”
- Úgy látom, ott Rukia mögött van egy üres pad. Ülj le oda légyszives! - kérte a nő.
Shinichi leült a neki kiosztott helyre, továbbra sem véve le szemét a fekete hajúról.
- Csak ennyit akartam, mehettek is!
A diákok szépen lassan elpárologtak onnan, csak az új fiú, Ichigo, és Rukia maradtak ott.
- Szia! – szólította meg a lányt a barna hajú - te Rukia vagy igaz?
- Igen - felelte ő, a legkisebb lelkesedés nélkül.
- Meg tudnád nekem mutatni a várost? Most költöztem ide, és nem ismerek még itt semmit!
- Rendben… - válaszolta Rukia fásultan - Hoppá!
Táskája kicsúszott a kezéből, könyvei kiömlöttek a földre. Már hajolt volna le értük, de Shinichi megelőzte. Összeszedte a cókmókot, majd felegyenesedett.
- Ha akarod, viszem helyetted! És…
- Majd ÉN viszem! - vágott a szavába Ichigo.
Parázsló tekintettel meredve a zöld szeműre , kikapta kezéből a táskát, és szobatársát maga után húzva kiment a folyosóra.
- Zavarjuk ezt le gyorsan, utána menjünk haza!
- Mi a baj, Ichigo?
- Semmi.
- Ne hazudj!
- Jól van, jól van! Idegesít ez a fickó! - bökte ki a fiú.
- De hát csak 10 perce ismered! - vetette ellen a kék szemű.
- Akkor is! Nem láttad, hogy nézett téged?
- Ez a probléma? Hogy figyelt engem?
- Igen!
Hősnőnk igencsak meglepődött mikor rájött, hogy miért is viselkedik furcsán a helyettes.
- Te féltékeny vagy! - mosolyodott el.
- Nem vagyok!
- Valami gond van? - az új osztálytárs lépett ki az ajtón.
- ÁÁ semmi sincs, minden rendben! Csak meg kellett beszélnünk valamit. Folytattuk volna, de Rukiának most már rád kell pazarolnia az idejét! - mondta gúnyosan a narancshajú - Én nem is zavarok tovább, szevasztok!
Azzal elsétált.
- Furcsa egy haverod van! - jegyezte meg Shinichi.
- Az biztos. Indulhatunk?
Körbejárták a várost, Rukia pedig megmutatott neki minden fontosabb utcát, épületet, boltot.

Beesteledett, és már a Kurosaki magánklinika előtt álltak.
- Köszönök mindent! - hálálkodott a magas fiú – Remélhetőleg most már nem tévedek el!
- Nincs mit!
- Figyelj… - kezdte tétován Shinichi - Holnap délután nem lenne kedved eljönni velem valamerre?
Ekkor vette észre a szobaablakban álló, őket fürkésző, villámló tekintetű Ichigot.
- Nem, ne haragudj nem akarok holnap sehová menni - utasította el a lány.
- Hát jó, majd máskor… Na jó éjt! - köszönt el a fiú.
Rukia ezt követően felugrott az ablakba, és bemászott rajta. A srácot az íróasztalánál találta. Éppen tanult, közben zenét hallgatott.
- Na milyen volt a randi? - kérdezte csípősen.
A következő pillanatban a fekete hajú fejbe csapta őt az első kezébe akadó dologgal, ami történetesen Kon volt.
- Au! - kiáltottak fel egyszerre, majd a shinigami folytatta - Ezt meg miért kaptam?
- Neeee - saaann! - a plüss már repült is a kék szemű felé, ő azonban földhöz vágta, és bezárta az egyik fiókba.
- Segítséég! - hallatszott onnan.
- Szóval, miért kaptam a pofont?
- Csak.
- Ne kezdd már megint!
- Elmondjam hogy miért ütöttelek le? Hát jó…
Yuzu váratlan berobbanása beléfojtotta a szót. Csak pár másodperce volt, hogy beugorjon a szekrénybe, és magára rántsa annak ajtaját
- Bátyus, nem láttad a pizsamámat?
- Nem hugi, nem láttam!

A következő néhány hét rivalizálással, és a Nakashima Yoshiko gyilkosa utáni nyomozással telt. Ez jobbára könyvtári munkát jelentett, hőseink néha éjszakába nyúlóan keresgéltek. De megvolt az eredménye.
Fényt derítettek egy pár dologra. Többek között arra, hogy a nő Michiyo nagyanyja volt. Hogy ezt ő tudta - e vagy nem, az jó kérdés.
A halott kapcsolatban állt Kawazoe Kentával is, de az edzőt kizárták a gyanusítottak köréből. Maradt tehát valamelyik másik tanára, vagy a szülei.
Mindezen információkat megosztották Ishidával, Inouéval, és Chaddal is, így ők is bekapcsolódtak a kutatásba.

Egy meleg, nyáreleji estén az öt jó barát ismét szokásos munkáját végezte. Vagyis a fiúk hollowokat irtottak, a lányok pedig a könyvtárban bújták a köteteket. Mindenre szükségük volt, ami az üggyel kapcsolatos. Mindenre! Meg kellett tudniuk, ki ölte meg Yoshikot, és ki akarta megfojtani Rukiát.
Mire Ichigoék visszaértek, már túl voltak legalább 100 könyvön, és régi újságon.
- Jaaj de elfáradtam! - Inoue kinyújtózott - És éhes is vagyok!
Belenyúlt kistáskájába, és elővett onnan egy szendvicset.
- Édesbabkrém - ízesítésű! - magyarázta vidáman - Nem kérsz belőle, Kuchiki - san?
*Vízcsepp*
- Nem, köszönöm!

Ichigo ezalatt az ablakból vizslatta a néptelen utcát.
Csak a képzelete játszik vele? Nem lehet…
Látott valakit odakint, az egyik villanyoszlopnak dőlve. Fekete körvonalán kívül csak kék baseball - sapkája látszott. Mintha várt volna valamit…
- Mi van, Kurosaki? - Ishida lépett oda mellé - Mit láttál?
A narancshajú az egymagában árválkodó, immár sötét alak - mentes oszlopra mutatott.
- Volt ott valaki.
- Rémeket látsz - jelentette ki nemes egyszerűséggel a quincy.
- Mondom, hogy volt ott valaki!
- Ha te mondod…- szemüvegesünk elkomorodott - ha a merénylő volt, akkor jobb ha óvatosak lesztek. Vigyázz Kuchikira. Nagyon vigyázz rá.
- Eddig szerinted mit csináltam? - méltatlankodott a shinigami.
- Mivel majdnem meghalt miattad…
- Teee…
A robaj aztán elfeledtette velük vitájukat. Chad véletlenül meglökött egy polcot, a könyvek leborultak róla.
Nekilátott összeszedni őket, és akkor… megakadt a szeme egy érdekesnek tűnő köteten.
- Ezt nézzétek! - kiáltott fel.
Mindenki odafutott, és a kicsi rózsaszín, vékony szalaggal körbefűzött könyvecske fölé hajolt.
- Yoshiko naplója…- suttogta Orihime - Illetlenség beleolvasni, de most muszáj lesz.
Ishida gyorsabban olvasott a többieknél. Mikor végzett, így szólt:
- Kenta - sensei nyakig benne van.
Barátai helyeselve bólogattak.

- Kedves naplóm! Ismét egy fárasztó nap… Délelőtt - és utáni edzések, 8 óra. Mondhatom, mozgalmas volt.
Azt hiszem, kezdek megőrülni… állandóan Kawazoe Kentán, az edzőmön jár az eszem!
Magas és izmos, erős karokkal, helyes arccal. Beleszerettem volna? Lehetséges…
Anyu szerint nem normális dolog a tanár - diák - szerelem. De mégis…
Ő is szokott bámulni engem! Majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből…- olvasta hangosan a quincy.
- Ez érdekesebb! - rikkantotta Rukia - Kedves naplóm! Képzeld! Megnyertem a gimnasztika - világbajnokságot! Mikor a dobogóhoz szólítottak, megkaptam az érmet és a virágcsokrot, azután felcsendült a Himnusz. Hihetetlen volt!
De amint visszaérkeztünk Japánba, Kenta összeveszett velem! A fejemhez vágta, hogy csaltam, meg ilyesmi! Legyőztem a barátnőjét (akit mellesleg a versenyen ismert meg, semmi komoly nem volt köztük, csak néha együtt töltöttek egy éjszakát), és ezért nekem ugrott!
Ezután hónapokig nem találkoztunk.

Összenéztek, jelentőségteljes pillantást váltottak.
- El kell mennünk Nakashima - san házához - határozta el Chad - körül kell néznünk.
A bűntény helyszínén való nyomozgatást szombat délelőttre tűzték ki, utána fagyizást terveztek.

Apropó rivalizálás…
Shinichi egyre jobban bekeményített. Szemtelenül kihasználta azokat az alkalmakat, amikor Rukia egyedül volt, bókolt neki, randizni hívta. Ichigo ilyenkor mindig majd’ felrobbant az idegtől. Mikor viszont szemtől szemben állt az új fiúval, csak egy apró szikra hiányzott, ami begyújtja a feszültségtől terhes levegőt.
Semmi kétség: riválisok voltak, mindkettő a maga oldalán akarta tudni a lányt.
Volt úgy, hogy osztálytársaik az utolsó pillanatban álltak közéjük. Egyikőjük sem értette, hogy miért feszülnek egymásnak azok ketten.
A küzdelem tehát egyre jobban eldurvult, köszönhetően az újoncnak. Kedvenc aljas húzásai közé tartozott a dolgozathamisítás. Vagyis órák után besurrant a tanáriba, és kicserélte a saját (szánalmas) dolgozatát valakiére az osztályból.
Rukia tudott a dologról, de nem szólt senkinek róla Ichigon kívül. Így a fiú megúszta a dolgot.
Néha mikor elnézte az ellenfelek vagdalkozását, gondolatban mindig a narancshajúnak szurkolt. (Na vajon miért?)

A szombat reggel is vakító napsütéssel, madárcsicsergéssel köszöntötte az ébredező Karakurát.
Orihime az iskola előtt álldogállt, barátait várva.
„Mondd meg neki, mit érzel!„ Tatsuki tanácsa járt a fejében.
„Igen, az lesz a legjobb, ha megmondom. Megkönnyebbülök majd, és talán viszonzásra is számíthatok!”
- Jó reggelt, Inoue! - köszönt rá valaki.
- Tessék? - kapta fel a fejét – ööö Jó reggelt neked is, Ishida! És nektek is!
A közeledő extrém hajú, Rukia, és Chad felé biccentett.
- Akkor indulhatunk? – kérdezte a szemüveges.

Átsétáltak Karakura másik végébe. Az volt a város legrégebbi, egyben legszennyezettebb kerülete is.
Magas, hámló falú, hulló vakolatú irodaházak,majd egy megrongált játszótér mellett haladtak el.
Épp mikor megálltak egy vén telefonfülke, és egy 50 évvel korábbi divatot hirdető, betört kirakatú bolt mellett hogy kifújják magukat, Rukia felkiáltott:
- Az lesz az!
Az utca túloldalára mutatott, ahol a többi jelentéktelen épület közül hivalkodó kis szigetként emelkedett ki egy zöldre festett lakás.
- Tényleg ez az?
- Ha mondom!
- Nézzünk szét! - indítványozta Ichigo.
Átbújtak a sárga, szakadozott rendőrségi szalag alatt, amelyet lustán lebegtetett a nyáreleji szellő.

Chadnak köszönhetően a házba való bejutás csak egy pillanat műve volt. (Vagyis gyorsan körülnézett, majd kidöntötte az ajtót.)
Az előszobába érve az enyészet szaga csapta meg orrukat. Nem is csoda, hisz’ egy fél évszázada üresen álló házban mindenféle szagló dolog elszaporodik.
Továbbmentek a nappaliba, amit meglepően jó állapotban találtak. Az ujjnyi vastagságú poron mindenütt, és a konyha felől érződő rothadás bűzén kívül a helyiség sértetlennek tűnt.
- Hát nem éppen egy álomlakás - jegyezte meg Inoue, aztán Rukiával felmentek az emeletre.
Nem találtak túl sok dolgot, csupán néhány régi ruhát, és egy szövetdarabot.
- Valamiféle sportöltözetről származhat - vélte a fekete hajú - erős, strapabíró anyag. Még a por se lepte be, tehát nem lehet itt túl régen… Nézd!
A lábnyomokkal teli padlóra mutatott, amin ott feketéllett egy kockás - recés mintázatú is.
Orihime leguggolt, és vizsgálgatni kezdte.
- Egyikünk cipőjének se ilyen a talpa.
- Valóban - ismerte el az alacsony halálisten - ez egy sportcipőé. Elég nagy, tehát férfi viseli.
Egy pillanatig hallgatott, aztán:
- Itt járt valaki…
- Ugyan már, Kuchiki - san! Ez a város legrégebbi kerülete! Csak 300 ember lakik itt, és nem hiszem, hogy csak úgy betörnének egy házba, ami ráadásul egy gyilkosság helyszíne!
- Akkor mivel magyarázod a textíliadarabot? És a cipőnyomot? - kérdezte Rukia indulatosan.
A hosszú hajú már válaszra nyitotta a száját, ám ekkor Ichigo hangját hallották a konyhából:
- Lányok, gyertek le! Amit találtatok, azt hozzátok magatokkal!
Lerobogtak az ósdi, recsegő falépcsőkön, és a bűz irányába futottak. Ott találták a fiúkat, amint érdeklődve vizsgálgatnak egy üvegpoharat.
- Ezért kellett lejönnünk? - siránkozott a kék szemű - Minek…
- Igen, ezért - vette át szót Ishida - Nézz csak rá, Kuchiki! Mit látsz?
Hősnőnk alaposan megnézte magának a poharat.
- Ujjlenyomatokat… Várj csak! Jól tudom, hogy…
- Úgy bizony! Ebből megtudhatjuk, hogy ki járt itt. Lehet, hogy a fojtogató.
Chad kérdése azonban lelohasztotta az egyre fokozódó diadalmas hangulatot.
- Mi van, ha csak Nakashima - sané a nyomat?
- Majd kiderül. Be kell vinni egy laborba, és ott majd megvizsgálják.
- Oda egyszerűen lehetetlen bejutni! - Rukia körbesétált a konyhában.
- De nem annak, akinek vannak ott ismerősei! - a helyettes shinigami arckifejezése elárulta, hogy ezt perdöntő érvnek tartja - A Faternak van ott néhány haverja, tehát biztos hogy beengednek minket.
BUMM! A halálistennő keresztülesett az egyik fotelen, és most azon volt, hogy feltápászkodjon. Ichigo odasétált hozzá, felsegítette.
- De béna vagy! - kaján vigyor ült ki az arcára - Felbukni egy fotelben…
CSATT! Rukia teljes erejéből pofon csapta a srácot.
- Ki a béna, répafej? - kérdezte harciasan.
- Te!
A lány keze már lendült, de félúton megállt a levegőben.
Észrevett ugyanis valamit az elborult ülőalkalmatosság mellett. Felvette, és megnézte.
Egy medál volt, rajta az „AI” felirattal, és a hozzá tartozó írásjellel.
- De hisz ez…