- Ez meg mit keres itt?
- És te mit keresel a szekrényemben? - vonta kérdőre a lány.
- Hát én… ööö csak az egyik pólómat!
- És honnan veszed, hogy pont itt van?!
- Csak itt lehet, mivel máshol nem találtam meg - még egyszer körülnézett – Látod?
A takaró alól kiemelte a keresett ruhadarabot.
- Szóval mit keres ez az izé itt? – kérdezte Ichigo.
- Nem tudom - tűnődött a lány – de nem az enyém. Amit én használok, az fehér.
Rátekintett a kellékre. A pálca már igen-igen elnyűtt volt, de a szalag sértetlennek látszott,és – talán csak a kevéske napfény miatt – furcsán ragyogott. Szinte világított a szekrény sötétjében. Rossz érzést keltett mindkettőjükben.
- Szerintem… jobb lenne ha visszavinném. – mondta Rukia.
Ichigo odaadta neki, de túl nagy volt a lendülete, és kiesett volna a szekrényből, ha a lány el nem kapja. Kezei a srác izmos mellkasán találtak helyet maguknak, így sikerül is megtartania a magasabbik shinigamit. Mivel a nála majdnem kétszer nehezebb fiú már félig kidőlt a gardróbból, egy kicsit behajlott a karja, így arcuk ismét nagyon közel került egymáshoz. Ichigo már meg tudta volna számolni a lány szempilláit. Szíve hevesebben kezdett dobogni, egész testében megborzongott, amikor meglátta arcát Rukia sötétkék szemeiben.
Mindketten fülig pirultak, majd miután a tüskeböki kikászálódott a szekrényből, hősnőnk az ablakhoz ment, és kiugrott rajta.

Úticélja az iskola tornaterme volt. Menet közben figyelte és hallgatta a vidáman csiripelő kismadarakat, gyönyörködött az ébredező természetben. Odaérkezve aztán ott találta csoporttársait, és az edzőt. Éppen pakolásztak.
- Szia, Rukia! - üdvözölte a férfi - mit hoztál?
A lány felmutatta a különös szalagot.
Kawazoe Kentának (az edző) az arcára fagyott a mosoly. Soha nem gondolta volna, hogy viszont látja…
- Kenta - sensei, jól van? - tudakolta a fekete hajú.
- Igen… persze! - mosolygott, de viszolygását nem tudta teljesen leplezni.
- Nézd, ki van itt! - a gunyoros hang gazdája, Michiyo lépett ki az ajtón. Végigmérte ellenfelét, majd felhúzta az orrát, és visszament a csarnokba.
- Kedves, mint mindig - mondta Rukia, ezután témát váltott - biztos hogy jól van?
- Jól vagyok! De van itt valami, amit tudnod kell…
Betessékelte a lányt az edzőterembe. Többi tanítványa is vele tartott, így az egész csapat hallhatta az edző történetét. Miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett egy-egy tornaszeren, Kawazoe - sensei belekezdett:
- 50 évvel ezelőtt élt és edzett itt egy bizonyos Nakashima Yoshiko. Ő is profi volt, akárcsak ti. Mindig ezzel - kivette az alacsony lány kezéből a szalagot - edzett. Olyan szintre jutott, hogy elvihették egy világversenyre. Megszerezte hazánknak az aranyérmet. Innentől már nagyon kevés információ maradt fenn róla, de kiderítettem, hogy miután visszatért ide, egy ideig ünnepelt sztár volt. Utána szép lassan eltűnt a köztudatból. Néhány év múlva holtan találták a saját lakásában. Feltehetőleg a nyaka köré tekert szalag okozta a halálát.
- Egy szalag? - kérdezték többen egyszerre.
- Igen, mégpedig ez itt - az edző rábökött a szóban forgó dologra
Különös hangulat lett úrrá a társaságon. Egyesek féltek, mások pedig tátott szájjal bámultak Kenta úrra. Rukia ellenben megcsóválta a fejét.
- És most meg kéne ijedni? Ugyan már! - mérgelődött - Ez csak egy régi, elnyűtt kellék! Használni fogom, és engem nem fog megölni, erre mérget vehettek!
Otthagyta a többieket és hazament.
Fölkapaszkodott Ichigo ablakába, amit nyitva talált, és úgy is hagyott. A szekrényhez csörtetett, bemászott rajta, magára rántotta az ajtót, és csöndben dühöngött.
„Ez nem lehet igaz! Ezzel akar rám ijeszteni? Háh… Vagy haragszik, mert kihagytam a mai edzést?”
Szórakozottan beleturkált iskolatáskájába. Már kifelé húzta belőle a kezét, mikor hirtelen megérintett valami puha dolgot. Kiszedte, és - nem kis meglepetésére - a vörös szalaggal találta szemben magát.
„Ez valami rossz vicc? - gondolta – De hát én ezt odaadtam az edzőnek! Oké, ne ess pánikba, biztos csak a kezedben maradt.” Nem volt igaza…
Talán mégiscsak elhamarkodottan tette azt a bizonyos akkor - is - használom kijelentést.
Felhúzta térdeit, és átkarolta őket. A baljóslatú tárgy ott hevert az ölében.
„ Mi a fene? Csak nem félek mégis egy kicsit?”
Lépéseket hallott, de nem nézte meg, hogy ki az. Pár perc múlva valaki kopogtatott a szekrény ajtaján.
- Rukia, odabent vagy? - Ichigo volt az.
- Ühüm… - válaszolt remegő hangon.
A fiú elhúzta az ajtót, és elszörnyülködött a látványon. Most látszott csak igazán a lányon végbemenő változás, és most végre tüzetesebben is megvizsgálhatta. Fekete karikák a résznyire szűkült fénytelen szemek alatt, elgyötört tekintet, gyönge, a leglágyabb szellőnél is könnyedebbnek tűnő test. Neki még így is tetszett.
- Mit műveltél magaddal? - kérdezte megbotránkozva.
- Miért, hogy nézek ki?
- Gyere, megmutatom - a narancshajú kézen fogta, és magával húzta a fürdőszobába. Ott aztán a tükör elé állította. Rukia nézte magát egy darabig, majd így szólt:
- Nem látok semmi érdekeset.
- Ne hülyülj már! - Ichigo maga felé fordította - olyan vagy, mint egy zombi! Ne csináld ezt! Ne tedd tönkre magad! „Kérlek!”
A fekete hajú, látva a fiú aggodalmát, csak ennyit felelt:
- Rendben, értettem Főnök! - mosolyodott el - vigyázok magamra, de csak ha te is abbahagyod ezt a folytonos aggódást! Értve vagyok?
- Igenis, Főnökasszony! - nevetett a srác.

Teltek a napok, és a lány betartotta ígéretét. Ichigo azonban nem. Nem említette többet, de nagyon aggódott, látszott a szemeiben. Szobatársa ezt észrevette, ez pedig újabb veszekedésekhez, és kibékülésekhez vezetett.
Elérkezett az összecsapás napja. A feszültség kézzel tapintható volt, és a két részre oszló szurkolótábor igencsak megnehezítette a lányok dolgát. A folyosókon néha - néha az ellenfelek becsületébe gázoló rigmusok hangzottak el. Versenyzőink koncentrálni egyáltalán nem tudtak se órákon, se azok után. Mikor aztán eljött az idő, kiválasztották a ruhát és a kellékeket. Külön öltözőt is kaptak, hogy legalább itt összpontosíthassanak egy kicsit.
Rukia odaadta Ichigónak a telefonját, és a lelkére kötötte, hogyha megcsörrenne és hollowot jelezne, azonnal változzon át, és intézze el. Ha Renji hívná, akkor meg fel se vegye.
A fél iskola ott volt már, mikor a narancssárga hajú megérkezett.
Keigo és Mizuiro között ült le, ahonnan jól beláta a küzdőteret.
Michiyo időközben kiharcolta magának, hogy ő léphessen fel elsőként. Addig nyavalygott, míg az edző bele nem egyezett a dologba. Már a pályán vol, ott melegített be, míg Rukia az öltözőben.
Egyszerre mély gongszó töltötte be az étert. Itt az idő…
A magas szőke, és az alacsony fekete úgy ugrottak fel, mintha megcsípték volna őket. Hősnőnk szalagot tartó keze ökölbe szorult, majdnem elroppantotta a pálcát. Szíve a torkában dobogott, lábai megremegtek. Lámpaláza lassan, de biztosan felfelé kúszott.
- Semmi pánik! - motyorászott magát nyugtatgatva – Semmi pánik…
- Nyugi, ez csak egy verseny! - egy kedves hang szólt a háta mögül. Összerezzent.
- Ichigo? Mit keresel itt?
- Hogyhogy mit? Látni akartalak… - mélyen a lány szemébe nézett.
Mindkettejük arcára enyhe pír ült ki. A tüsihajú megfogta Rukia kezét.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Igen. Nem. Nem tudom! - idegeskedett a szekrénylakó. - Ez nem fog menni!
- Dehogynem! - hősünk fél kezébe vette a lány arcát – Menni fog! Hisz’ még te magad mondtad, hogy semmi pánik!
- Ichi…go… - suttogta Rukia.
A következő pillanatban a srác elmosolyodott, és magához húzta a fekete hajú
Ajkaik már csak néhány centire voltak egymástól, amikor…
- Kurosaki? - az Ishida - Chad - Orihime – hármas lépett be az ajtón. Mindhármuk arca egyszerre tükrözött meglepetést, és még valami mást…
Ichigo és a versenyző szétrebbentek, zavarukról égővörös arcszínük árulkodott.
- Gyere Kurosaki - kun! Saruwatari - san mindjárt kezd! - sürgette őt Inoue.
- Megyek! - sóhajtott az égimeszelő.
Ebben a pillanatban megcsörrent Rukia telefonja. Hollowot jelzett.
- Hol van? - kérdezték a többiek.
- Itt! - felelte Ichigo. (Mivel nála volt a mobil.) - Indulás!
A fent említett hármasfogat kirohant. A narancshajú utánuk futott, de azért még az ajtóból visszaszólt a shinigaminak:
- Ha nem látnánk, akkor sok szerencsét!
- Köszi!
Azzal a fiú is elszaladt, Rukia pedig egyedül maradt lámpalázával, és örvényként kavargó gondolataival. „Látni akartalak…” Aztán majdnem…
„Talán mégsem egyoldalú amit érzek?” - morfondírozott.
Gyér taps hallatszott a tornateremből. Az alacsony lány az öltözőt elhagyva besietett a terembe, és ott találta a háromnegyed iskolát, köztük mosolyogva integető osztálytársait is.
Csak a lidérccel harcoló barátai hiányoztak.
Michiyo odaszólt a zenéért felelős embernek, hogy indítsa el a neki szánt dallamot. Mikor ez megtörtént, elindult, és megpróbálta egy 2 óra hosszás edzés összes mozdulatát belesűríteni másfél percbe.
Tagadhatatlanul látszott rajta hogy nagyon akarja a győzelmet, de a mozdulatai nem voltak elég jók. Hajlékony volt ugyan, de ahhoz nem eléggé, hogy bonyolultabb figurákat is végre tudjon hajtani.
Még az idő is ellene fordult. Odakint beborult az ég, ragyogó kékjét sötétszürke felhők takarták el, esőt ígérve. A szél erősen fújt, megtépázva a jajongó fákat. Közeledett a vihar.