Történetünk egy szép, verőfényes tavaszi délutánon veszi kezdetét.
- Ezt nem mondod komolyan! - kiáltotta Kurosaki Ichigo - te meg a gimnasztika! Ugye csak viccelsz? Háháhááá!!!
A gúnyos megjegyzést Kuchiki Rukia egy behúzással jutalmazta.
- IDIÓTA! Mi olyan vicces ezen? - kérdezte dühösen.
- Hát…- kezdte Ichigo vigyorra görbülő szájjal, miközben monokliját tapogatta.
Nem folytathatta, ugyanis Keigo rohant oda hozzájuk.
- IIICCCHHHIIIGGGOOO!!!
Hősünk kitette oldalra a lábát, és mint az várható volt, az Asano fiú elbotlott benne, csúszott vagy 5 métert a folyosón, de felpattant, és mintha mi sem történt volna, visszaszaladt a narancssárga hajúhoz.
- Van kedved ma velünk lógni, Ichigo? - kérdezősködött.
- Bocs most nem, más dolgom van.
Azzal Keigot faképnél hagyva elindultak hazafelé. Rukia még mindig mérges volt a fiúra. Hiába mondta már neki többször is, Ichigo mindig csak kinevette. Nem tudta, mi mindent jelent ez a lánynak. Megnyugvás, ”kikapcsolódás”(már amennyire ennek lehet nevezni ezt a sportot), kibontakozás. Ezekre mostanában nem volt ideje. A hollowok egyre sűrűsödő támadásai, a kemény, izzasztó edzések, és mindennek tetejébe érzelmeinek tökéletes összevisszasága garantálta, hogy a fent említett dolgok ne szerepeljenek mindennapi teendőinek listáján.
Ichigo, szobatársán csak annyit vett észre, hogy egyre hajlékonyabb. Múltkor is, mikor leejtette a füzetét, Rukia könnyedén lehajolt hídba, felvette amit leejtett, és visszaadta neki. És mindehhez olyan arcot vágott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Na de kanyarodjunk vissza a jelenhez!
Némán rótták az utcákat. Ichigo egy kicsit szégyellte magát, amiért kinevette Rukiát. Épp arra készült, hogy bocsánatot kérjen, mikor a lány táskája felől felhangzott a jól ismert melódia. BÍP BÍP BÍP!!!
- Hollow? Merre?- Ichigo körülnézett.
- A parkban. Gyerünk!- felelte Rukia, kitartóan meredve a kezében tartott telefonra.
Rohantak, ahogy csak tudtak. Közben Ichigo így szólt a lányhoz:
- Ööö… ne haragudj, hogy kinevettelek!
- Semmi baj, hozzá lehet szokni!
Odaértek a parkhoz. Fel is hangzott a lidérc vérfagyasztó üvöltése. Ichigo, a shinigami-helyettesi engedéllyel egy szempillantás alatt különválasztotta hétköznapi, és halálisten énjét, és immár fekete kimonóban állt Rukia mellett. A lány nem változott át. Úgy vélte, hogy egy ilyen egyszerű szörnnyel Ichigo fél kézzel is elbánik. Igaza is lett. A hollow támadott, de elvétette, így a fiú a háta mögé kerülhetett. Egyetlen suhintással kettészelte a bestiát, majd miközben annak teteme lassan oszlani kezdett, visszatért testébe, és hazamentek.
A következő néhány nap szinte eseménytelenül telt el. Rukia az iskolában szótlan és ingerült volt, minden este később ért haza mint Ichigo, ráadásul olyan nyúzottá vált,mint aki 2 hete nem aludt, és futott 500 km-t. A fiú egyre jobban féltette, bármennyire is hajtogatta a szekrénylakó, hogy érte nem kell aggódni. De az ő tűrőképességének is volt egy határa. Pénteken is későn ért haza, erejéből már csak annyira futotta, hogy bemásszon valahogy Ichigo szobájának ablakán, és becsukja azt maga után. Tovább akart menni a szekrény felé, de nem tudott. Lábai mintha ólomból lettek volna, hirtelen elnehezültek, nem engedelmeskedtek neki. Fájni kezdett a feje, majd eszméletét vesztette. Öntudatlanul zuhant Ichigo ágyára. A fiú ezt nem láthatta, mert éppen a nappaliban duzzogott, és verekedőset „játszott” Kurosaki papával.
- Ne hidd, hogy elmenekülhetsz apád elől!- rikkantotta Isshin.
- Ki mondta, hogy menekülni akarok, te gyagyás? - morogta Ichigo, és jól képen vágta a férfit, mire az elterült a földön.
- Nem menekülsz!- ekkor azonban Karin lépett közbe. Elrúgta apja kezét bátyja lábától, majd így szólt:
- Hagyd már békén, Fater!Nem látod,hogy ki van akadva?
A narancssárga hajút meglepte ez a fajta figyelmesség nyers modorú húga részéről. A papi szót fogadott, és csak ennyit kérdezett:
- Mi bántja az én pici fiamat?
- Kussolj!- kiabált rá a shinigami, majd kivonult a nappaliból.
Kiment a ház elé, nekitámaszkodott a falnak, karba tette kezeit, és elgondolkozott.
Duzzogásának, és egyben aggódásának oka ájultan feküdt az emeleten az ágyán, mindeddig a tudta nélkül. Féltette Rukiát, és tehetetlenül nézte végig, hogy hogyan hajtja magát a lány összeomlásig. Akárhányszor szóba hozta, hogy a fekete hajúnak pihennie kéne, az mindig lehurrogta, vagy éppen behúzott neki egyet. Az érzelmeiben sem volt biztos. Rukia iránt már régen többet érez egyszerű barátságnál, ez kétségtelen.”Na de hogyan érezhet ő? És ha Renjit szereti?- villant át a gondolat az agyán - végül is lehetséges….Féltékeny lennék?- vizsgálgatta érzéseit - ez is benne van a pakliban.”
Duzzogott, mert a lány egyre kevesebb időt töltött vele. Volt úgy, hogy az utolsó óráról való kicsengetés után fölkapta a táskáját, és se szó se beszéd elrohant. Este tízkor ért haza, magyarázatot nem adott. ”Ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam? Ha neki ez kell...
De mégis…”
A gondolatmenet félbeszakadt, ugyanis Yuzu lépett oda mellé.
- Bátyus gyere be, kész a vacsora!
- Mi? Ja, oké, megyek!
Bement húgával a konyhába, majd szokásához híven felvitte a kaját a szobájába. Egyik kezében a vacsorát tartotta, a másikkal pedig kinyitotta az ajtót. Alig tett néhány lépést, máris megpillantotta az eszméletlen Rukiát az ágyán. Hirtelen mintha az összes levegőt kiszippantották volna a tüdejéből, agyából pedig kitörlődött minden gondolat.”Ó, ne!”A kezében tartott tányér csörömpölve landolt a padlón, és legalább ezer darabra tört, ő pedig a lányhoz rohant.
- Rukia!!!- kiáltotta, majd letérdelt az ágy mellé.
- Rukia…- ismételte halkabban.
Megrázta a lányt, mire az mozgolódni kezdett.
- Hmmm… hol vagyok? Mi történt? - kérdezte bágyadtan.
- Hol lennél? A szobámban, az ágyamon! - felelte Ichigo indulatosan.
A szekrénylakó körülnézett, és tekintete az ablakra tévedt. Odakint már sötét volt, az utcai lámpa fényében bogarak röpködtek.
-ÁÁÁÁÁ Mennem kell! Este is edzés van!- pattant föl.
- Nem mész sehova!- azzal a fiú visszanyomta a nyuszimániást az ágyra. - itt maradsz, és betakarózol. Mindjárt jövök.
- De…
- Semmi de!- Ichigo sarkon fordult és kiment a szobából.
Rukia megsemmisülten hanyatlott vissza a párnára.”Nem érti meg - gondolta - szeretek gimnasztikázni és most már a kihívás miatt muszáj a lehető legtöbbet kihoznom magamaból. Ugyanis kb. 2 hónapja egy végzős lány, név szerint Saruwatari Michiyo kihívta őt egy RG(Ritmikus Gimnasztika) párbajra. Nem tudta hogy miért is kell valójában ezt tennie,de elfogadta az ajánlatot,és azóta gőzerővel készült a megmérettetésre.
Ichigo visszajött, kezében egy bögre meleg teával. Átnyújtotta azt a lánynak, majd leült az ágy szélére.
- Mondd miért csinálod ezt?- kérdezte csendesen.
Rukia nem válaszolt. Felhajtotta a meleg italt, majd ledőlt az ágyra.
- Csak.
- Ez nem válasz!
- Hagyjál békén te ostoba! Aludni szeretnék!
- Jó, aludjál csak, ne is mondj semmit!
Azzal kicsörtetett a szobából, hóna alatt a pizsamájával.
„Idióta!- dühöngött magában, miközben átöltözött - Nem bírom nézni ahogy tönkreteszed magad!”
Eközben Ichigo szobájában:
„Ichigo te nagy barom! Hányszor mondtam már, hogy miattam nem kell aggódni?! - dühe azonban hamar elpárolgott, és csodálkozásnak adta át a helyét- Tényleg…félt engem? Mostanában sokkal előzékenyebb, és kedvesebb velem, mint szokott lenni.”
A gondolat elúszott, és jött egy másik helyette.
„Mi van ha…- mélázott el, aztán hirtelen megrázta a fejét - Ezt fejezd be, kislány! Hisz’ ott van neki Inoue! Ha döntésre kerülne a sor, biztosan őt választaná! Nézz csak magadra! Kicsi vagy, nem olyan csinos mint ő, fekete hajad van, sötétkék szemed, vagyis pontosan úgy nézel ki, mint egy hétköznapi szürke egér!” Azt azonban nem tudta, hogy a helyettes shinigamit vörös hajú osztálytársuknak ezen tulajdonságai teljesen hidegen hagyják.
Ichigo visszatért a szobába, Rukia még csak rá se nézett. Tüntetően hátat fordított neki, és lehunyta szemeit.
- Rukia… alszol?- suttogta a fiú.
A lány érezte, hogy a matrac bemélyül egy kicsit az ágy széle felé. Tehát Ichigo odaült mellé. Nem válaszolt neki, konokul hallgatott.
- Figyelj…
Hősnőnk Ichigo felé fordult. A furcsa hajszínű meglepődve látta, hogy szobatársa mosolyog.
- Felejtsük el!- mondta- mindketten fáradtak és idegesek vagyunk,így érthető a dolog.
- Lemegyek TV-zni. Nem jössz?
- Most nem.
- Oké - a helyettes shinigami kiment az ajtón, le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba.
Rukia eközben a plafont bámulta, majd egy kis idő múlva elaludt.
Nyugtalanul forgolódott álmában, néha-néha grimaszolt is. Azt nem vette észre, hogy Ichigo véletlenül bevágta az ajtót, mikor megpróbált hangtalanul belopózni a szobába. Ahogy azt sem, hogy a fiú leült mellé, és megfogta a kezét. Egy ideig szomorúan nézte az alvó lányt, majd maga is elaludt mellé dőlve, felé fordulva. Arcuk vészesen közel volt egymáshoz alvás közben.
Reggel a nap első sugarai besütöttek az ablakon, aranyszínű, vastag sávot húzva a padlóra. A fákon madarak csiripeltek, jelezve, hogy itt a tavasz.
Rukia ébredt fel elsőként. Ahogy kinyitotta a szemét, pillantása találkozott egy narancssárga tüsihajjal keretezett, igencsak helyes arccal. Ichigo még mélyen aludt.
„Mit keresel te mellettem?” - méltatlankodott magában. Aztán mégis elmosolyodott, és végigsimított a fiú arcán. Egyből elpirult, elrántotta a kezét, fölkelt az ágyból, és elment zuhanyozni.(Mindezt a lehető legnagyobb csendben :D ).
Amikor visszatért a szobába, az ágyat üresen találta. Motoszkálást hallott a szekrényből. Bepillantott az ajtaján, és meglátta az égimeszelőt, amint éppen fölforgatja a matracokat, majd előhúz valahonnan az „ágy” mélyéről egy vékony pálcára tekert mélyvörös szalagot.