9. fejezet: Éld túl… kérlek

Lélegzik… még él… Rukia… maradj itt… meg ne halj nekem…
- Ichigo!
- Él… Hanatarou! Siess, lásd el, amennyire csak tudod! - sürgette idegesen a fiú.
- Igen-igen! Azonnal! Segíts a hátára fordítani! Csak óvatosan!
A lány nem volt eszméleténél, de biztos érezte, mi történik vele. Ezt Ichigonak még az apja monda, mikor kisebb volt.

„ - Tudod fiam, azoknak a betegeknek, akik kómában vannak, vagy csak átmeneti eszméletvesztésbe, azoknak éppen olyan szükségük van a törődésre, és arra, hogy ott legyenek velük, és beszéljenek hozzá, mint az ébren lévőknek.
- Miért? Úgyse tudják, mi van körülöttük. Nincsenek maguknál.
- Ez nagy tévedés, fiam. Sokkal jobban érzékelik a körülöttük lévő világot, mint akik ébren vannak. Mellettük kell legyünk, hogy legyen kiért felébredniük.”

Ekkor még csak hat éves voltam. De ezt sosem felejtem el. A fater… kevés dologban tud komoly lenni, de ekkor éreztem, őszintén hisz ebben. És én is hittem ezután benne. Ha valaki olyat hoztak be a klinikára, aki nem volt magánál, odamentem beszélni hozzá. Ez akkor változott meg, mikor anyám meghalt.
Miközben ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, kettőjüknek sikerült óvatosan megfordítani a lányt. Ichigo elkapta a fejét, és a szemét összeszorította. Nem akarta így látni. Ugyanis a Rukiáról a kimono több helyen is cafatokban lógott le. Így több helyen is láthatóvá vált sebes, véres, zúzódásokkal teli teste. A mellkasától lefelé egy hatalmas vágás húzódott. A hollow… az az átkozott!
- Nyugodj meg, Ichigo! Megteszek minden tőlem telhetőt! - húzta fel azonnal kesztyűjét a 4. osztagos. Elővett egy csomó, Soul Societyi kotyvalékot, és nekikezdett a lány sebei ellátásának.
- Ichigo, nem lenne jobb, ha most odébb mennél?
- Nem. Itt maradok. - mondta határozottan, és ezután le se vette a szemét a lányról. Figyelte, ahogy a 4. osztagos fiú gyógyítja. Közben a kis kezet csak szorította.
Itt maradok veled végig. Meg ne merészelj halni, mert… most már ide is tartozol. Ha te nem jöttél volna, most csak egy senki lennék… maradj itt, mert még annyi mindent elmondanék… csak nem merem… semmit nem merek magamról, vagy az érzéseimről, gondolataimról mondani… te viszont ismersz… egy nagyon fontos barát vagy… és…
- Ennél többet nem tehetek érte - hallotta Hanatarou hangját, és ez kizökkentette az előbbi helyzetéből - Innentől kezdve azon múlik, a kisasszony mennyire erős. Adok pár gyógyszert. Ezt a barna üvegcsét add oda neki, akkor vegye be, ha fáj neki valamelyik sebe, vagy hege. Ez feltétlenül szükséges, nem játszadozhat vele. Aztán itt ez az átlátszó üvegcse, ebből minden nap este vegyen egyet be. És az utolsó pedig ez. Ha valamelyik seb begyulladna, kenje vele. Tehát néha, ha póttestben is van, azt vegye le addig, amíg megnézi a sebeket. Amit a lidérc okozott, az különösen fontos!
- Köszönöm, Hanatarou. Nagyon sokat tettél.
- Ugyan már, ez a munkám. És nektek meg különösen szívesen segítek. Most visszamentek a táborba?
- Lehet. Ha most visszakerül a gigaiba… akkor nem lesz magánál?
- Nem… ugyanúgy lesz, mintha shinigami alakban lenne…
- És nagyjából mikor ébred fel?
- Nem tudom. Sajnálom.
- De ugye… biztosan túléli?
A 4. osztagos itt elhallgatott. Tekintetét a földre szegezte.
- Hanatarou! Ne szórakozz velem! Mondd el pontosan mi a helyzet!
- Mondjuk úgy, hogy ötven-ötven százalék esély van mindenre. Megtettem minden tőlem telhetőt, mondtam, hogy innen csak azon múlik, mennyire erős a kisasszony, mennyire bírja ki. Lehet, hogy sosem tér magához… de az is, hogy újra teljesen egészséges lesz. Mert súlyosak voltak a sérülései, és van, ami ellen nem tehetünk semmit. Az a lény elszívja az erejét annak, aki a kardjával megsebzi. Ez megtörtént. Mellé súlyos sérülést is okozott neki, és így erőtlenül, komoly sebbel lezuhant a szikláról!
- Csak lehet valamit tenni…
- Kérd meg az Inoue Orihime nevű lányt, hogy segítsen. Hátha tud tenni valamit. Elvégre a képessége…
- Igen… az lesz… köszönöm, Hanatarou.
Óvatosan felemelte a lányt, majd elkezdett gondolkozni, hogyan juthatna fel.
Ez így nehéz lesz… talán a villámlépéssel fel tudok ugrálni… de kicsi az esélye hogy sikerül. Viszont máshogy esélyem sincs. De nincs vesztenivalónk. Élet, vagy halál. Megígértem neki, hogy örökké megvédem, szóval rajta!
Azonnal neki is rugaszkodott. Egész testével, lelkével szerette volna a lányt megmenteni ebből a kilátástalan helyzetből, ha ő bele is pusztul. Megmenteni, ez lebegett a szemei előtt. A kép szinte teljesen elmosódott, alig foltokat látott. Így az ösztönei útján, megérzés alapján tette a lábát a földre arra fél pillanatra, amíg ismét tovalökte magát felfelé. A lába nem egyszer megcsúszott, hisz az esőtől csupa sár és lucsok volt nem egy helyen a tetőről lecsöpögött, szétázott földmassza miatt. De a fény egyre hívogatta felfelé, hogy igenis ott sokkal nagyobb esély van arra, hogy túléljék, hogy Rukia túlélje! Nem törődött Hanatarou kiáltozásával, az csak a távolból csengett. Beszűkült a látóköre, a levegőt hol jegesnek, hol forrónak érezte.
A talpa végre szilárd talajt érzett a lába alatt, de ő maga azonnal elkezdett szédülni. Érezte, pár sebe felszakadt. Lassan elkezdett az úton tántorogni, bár a saját lábai inogtak, a lányt erősen szorította a saját testéhez.
- Nyugodj meg… bármi történjék, túl fogod élni. Inoue biztos segíteni fog. Teljesen biztos vagyok benne…
És ekkor a lány lassan felnyitotta a lilás színű szemeit. Fájt mindene, az egész teste. Csak homályosan látta, de az esős szürke időből jól kitűnt az őt tartó személy narancssárgában pompázó haja.
- Ichi… go…
A hangra azonnal megdobbant a szíve…
Magához tért…
- Rukia! Hogy érzed magad?
- Idi… óta… megmondtam… megmondtam, hogy hagyj ott… - hangja ugyan halk volt, de a környék összes zaja csak az eső, és kettejük lélegzetvétele volt.
- Te vagy az idióta. Próbálj meg magadra is gondolni, ne értem aggódj mindig! Mert beleunok, és egyszer tényleg otthagylak valahol, és akkor megnézheted magad!
- Ki az idi… - kezdte volna el a visszavágót, de elkezdett köhögni… nem volt ereje vitatkozni - Na, várj csak… jöjjek rendbe… megkopasztalak!
- Pattogsz, törpedeszka? Szerintem most inkább pihenj. Nem tesz jót, ha felizgatod magad.
- Akkor fogd be… és ne hívj így… répafej…

A táborba visszaérve Ichigo látta a nagy sátrat, és sejtette, kedvenc tanárunak ismételten világrengető ötlete támad, és megpukkadt volna, ha nem valósítja meg. Így nem zavarta őket… a sátorba fektette a lányt, majd letelepedett a saját térfelére. És várt, mikor lesz vége a - valószínűleg - búcsú bulinak, és visszatér a két módosított lélek. Akkor újra emberi testben lesznek, és akkor talán Rukiának kisebbek lesznek a fájdalmai.
A lány pedig, még a visszaút során, ismét elaludt. Ilyenkor olyan békés volt az arca… Ichigo kicsit félve, de végig is simított rajta.
- Remélem… legalább szépet álmodik, hogy kiszakadhasson ezekből a rémes időkből.

A tanárnő lejjebb tekerte a zenén a hangerőt, és kezébe vette a mikrofont.
- Kölykök figyelem! Az idei király… Ishida!
Ekkor mindenki elhallgatott. „Mi, hogy Ishida?” „De miért pont ő?” Ilyen kérdések hallatszottak csak a tömegben.
- Told már fel a hátsódat!
- I.. Igenis! - indult azonnal. Nem ér, miért pont engem? Hatalmasat sóhajtott, miközben a tanáruk kihirdette a királynőt.
- És a párja… Inoue Orihime!
A quincy megtorpant. Azt hiszem, mégiscsak jó hogy engem választott ki…
Persze a lány nagyon örült neki. Minden ilyesmi bejön, ha részt vehet benne. Az egyedüli kérdése az volt, „Miért nem Kurosaki-kun?” De ezt sem hangoztatta. Élvezte az élvezhetőt, és reménykedett, nem lesz olyan, mint hogy… csók.
Persze a tanárnő ötletei a diákokéval vegyítve… tortacsata, virslivel kardozás, tejszínhab-fürdő, és ehhez hasonlók voltak. Orihime már azt hitte, vége, mikor Keigo, a fő bohós felkiáltott:
- Csókot a párocskától!
- Ez az! Igen! - helyeselt nagy lelkesen a tanárnő.
A csoport zaja felemás volt. Egyik akarta másik nem. Ishida teljesen bevörösödve bámult a tömegre, Inoue pedig hátat fordított.

Ezalatt Rukia még egyszer felriadt. Rájött a köhögési roham. Hanatarou nem tudott mást tenni, mint időt nyert neki, hogy Inoue meggyógyíthassa. De most már szüksége volt rá. Nem halogathatta tovább, hogy bemenjen érte. Ugyanis a lány… vért köhögött fel.