Élet és halál között

A kéz a semmi felé nyúlt, a fájdalom szülte könnycseppek hulltak alá a szakadékba. Ez lenne… a vége? Pedig…
Ichigo ökölbe szorította kezét.
Pedig el akartam mondani neki valamit…
Az eső lassan csöpörögni kezdett, majd ezek az apró vízcseppek egyenletes függönyt alkottak. De a fiú nem tudott megmozdulni. Súlyos volt a sérülése.
Vajon… én is itt halok meg?
Ezen gondolatok közben azt sem vette észre, hogy valaki fölé hajolt.

A táborhelyen mindenki bemenekült a sátrába. A két lélekpótló érezte, hogy baj van, de nem mehettek el. Nem kelthettek gyanút, különben is megmondták nekik, történjen bármi, maradjanak nyugton.
- Lehet, hogy a való életben is át kell vennünk a szerepüket? - kérdezte Chappy a másiktól.
- Fogalmam sincs. Nem tehetünk mást, mint várunk. Ha most utánuk megyünk, kitudódhat kik ők, és eléggé nehezen fogják kimagyarázni.
- Utánuk kell menni pedig! Nem hagyhatjuk őket…
- Nem hagyhatnánk, de ez nem normális eset! Nem érezted a lélekenergiát? Ezzel az olyanok, mint mi, nem bánhatunk el! És ha visszajönnek, és ha tönkretesszük a testüket azzal, hogy most utánuk megyünk?
- Viselkedj Ichigosabban. Az az idegesítő Kon is jobban eljátssza, min te.
Ebben a pillanatban a tanárnő lehúzta a cipzárt, és bedugta vigyorgó fejét.
- Gyeeee-reeee-keeek! Elmegyünk sétálni! Kapjatok fel valami vízállót!
- Esőben? - nézett rá „Rukia”.
- Persze!
- Ez nem normális… - morogta „Ichigo”.
- Ugyan már! Esőben a legjobb! - ezzel a kijelentésével távozott, hogy a többi ártatlan diákra hozza a frászt. Egy percet még vártak, hátha visszajön, majd folytatták a csevegést.
- Úgy kell intéznünk, hogy lemaradjunk! És akkor feltűnés nélkül elmehetünk megnézni, hátha baj van!
- Chappy, ebből nem lesz semmi. Nézz ki.
A lány úgy is tett. A függönyszerű eső ide is elért, és… a tanárnő is berohant a sátrába, miközben azt kiáltotta: „Nem megyünk sehova!”

- Hol marad már Kurosaki-kun, és Kuchiki-san? - pillantott ki újra a sátorból Inoue - Már régen vissza kellett volna érniük!
- Nem tudom, de kezdek aggódni, hátha az a barom Kurosaki megint valami ökörséget csinált! - tolta feljebb a szemüvegét Ishida.
- Ne menjünk utánuk?
- Szerintem ne, Inoue. Lehet, hogy csak több dolguk akadt, mint elsőre gondolták. Persze most biztos arra gondolsz, „De attól még mehetnénk nekik segíteni”. Véleményem szerint nem kéne. Hátha egyéb dolguk akadt, amit csak ők tudnak lerendezni, talán megint összevesztek azon, ki a nagyobb idióta. Nem lepődnék meg.
- De Ishida-kun! Lehet, hogy bajban vannak! Kuchiki-san reiatsuja nagyon gyenge…
- Valóban… de ez az ő dolguk. Nekik kell lerendezniük, ők az illetékesek. És semmi kedvem megázni sem.
- De Kurosaki-kuné is gyengébb, mint szokott!
- Én is tudom. De nem hiszem, hogy ezen tudnál segíteni. Azzal, ha odamennél, csak elterelnéd a figyelmüket, és súlyosabb sérüléseik lennének. Ebben az esőben amúgy se találsz oda. És szerintem… a tanárnő sem véletlenül állíttatja fel azt a nagy sátrat! Lehet, hogy bulit akar rendezni így a táborunk vége felé! - húzta kényelmetlen vigyorra a száját - És ha lelépünk, akkor tudod, mi jön! „Komolyan azt hittem körbe kell járni a környéki moteleket utánatok! Ejnye, hogy ti mire nem vagytok képesek a táborban!” - figurázta a nőt nyafogós hangon - Kurosakiék is megjárták tegnap, emlékszel?
- Igen. Igazad van.
Sado bedugta a fejét a sátorba.
- Gyertek. Hívnak. Mindenkit.
Sóhajtva felálltak, és átrohantak a nagysátorba, aminek a közepén, egy emelvényen a tanárnő éppen hegyi beszédet tartott.
- … találtam ki, hogy mit szólnátok egy kis bulizáshoz? Üvölt a zene, reng a padló, táncoljon mindenki! És kiválasztjuk az est királyát és királynőjét, akik ezen az emelvényen fognak majd táncolni, és… ide teszek egy dobozt, amire rá lehet írni, mit kell majd csinálniuk nagyközönség előtt! Előre szólok, Keigo fiam, hogy sem sztriptíz sem egyéb, a te fantáziádhoz illő nem lesz!
- Jaj, tanárnő nemáááááááár!!! - visított fel az emlegetett szamár a tömegben.
- Úgyhogy jó szórakozást mindenkinek! Kimenni tilos a sátorból, vagy rosszara kell gondolnom, és kijelenteni a társaságnak, hogy irány keresgélni! Bokrok, szállóhelyek, sátrak…
- De tanárnő! Nem azt mondta, hogy ilyet nem lehet?! - háborgott a barna hajú.
- Ez nem kapcsolódik a sztárpárhoz, Keigo fiam! És mellesleg amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek! Ezt vésd jól az eszedbe! Már ha van olyan. - tette hozzá halkabban, mire a társaság nevetésben tört ki.
- Látod, Inoue. Megmondtam. Szóval próbáld meg jól érezni magad, az az idióta úgyis visszajön, ha kiöldökölte magát!
- Igen… biztos… Ishi…
- Orihime! Végre megvagy! - fúrt utat magának Tatsuki a lányhoz. Gyere, segíts szendvicseket csinálni!
- Rendben! - mosolyodott el.
Jaj, biztos ezt akarod? Hogy Orihime csináljon szendvicseket, sóhajtott fel a quicy. Akkor abból nem sokan esznek.
A zene elnyomta az eső kopogását. A sok ember miatt hamar kimelegedett a hely, így a csapadék hozta hűvösség is tovatűnt. „Ichigo” és „Rukia” elvonultak a saját helyükre, ahol ők szoktak lenni. Így senkinek nem tűnt fel igazi létük hiánya. Vagyis akinek feltűnt, az sem törődött vele. Hisz Ishida megmondta: visszajönnek…

A kéz immár nem volt véres. Az eső lemosta róla az utolsó cseppig. Már csak foltokat látott. A sötétség egyre magába hívta, a pusztulásba. Ekkor egy hangot hallott… ismerős volt…
- Ejnye, téged megint jól elintéztek. De ne aggódj, hamar helyre pofozlak.
Ki vagy? Nem… nem emlékszem… várjunk csak… Ha…?
- Ha-na… Hanatarou?
- Szóval magadnál vagy. Remek.
- Mit… keresel te itt?
- Abarai hadnagy kért meg rá, hogy jöjjek le. Mert a „C” újra támadhat. De látom elkéstem egy kicsit. Sebaj, meggyógyítalak.
- Ne… ne engem… nem kell… Rukia… le… zuhant… őt… - lehelte, de nem lehetett hallani, érteni belőle semmit.
- Nem értem. Mit mondasz? Nem érdekes, pihenj, amíg meggyógyítalak, és akkor mondhatod.
Nem! Hanatarou, te barom! Rukia! Őt mentsd meg! Legalább hozd fel… hogy… de meghalt… biztos meghalt… ezt nem élhette túl… Rukia…
A fiú lassan lehunyta a szemét, magába húzta a sötétség, de… tudta, hogy él. Fázott. Lassan körvonalakat kezdett látni, ami homályos képpé alakult. Egy alak… tisztult a kép… kívülről látta az eseményeket. Ott feküdt a saját lába előtt, és Hanatarou térdelt fölötte. A táskája nyitva, mindenféle Soul Society béli csodaszer. Megérzést követve felnézett. Rukia ott állt a szakadék szélén. Kiáltott volna neki, de nem volt hangja. Odafutott volna, de nem mozdult a lába. A lány alatt pedig repedezett a szikla.
NEM! Nem akarom újra átélni! Ha csak álom is, nem akarom, hogy újra elveszítsem! Nem bírnám elviselni… hogy megint…
- I… chi… go…
Rukia?
A lány őt nézte. Mintha mondani akart volna valamit. De nem tudott. Ő sem tudott megszólalni. A kezét felemelte, és lefele mutatott, ahova zuhant. Majd újra ránézett a fiúra, és megrázta a fejét. Aztán lassan átlátszóvá vált, és eltűnt.
Ichigo kiáltott volna, „Várj! Mit akarsz ezzel mondani? Azt hogy élsz még? Maradj itt, tudnom kell az igazat!” De a kép is lassan kezdett szertefoszlani, mint egy ablaküveg, amit betörtek, amit látott szilánkjaira hullott, és újra az volt, aki a földön fekszik. A borús eget látta, és egy fejet, ami mosolyogott rá.
- Látod? Mondtam, hogy rendbe hozlak!
Ichigo azonnal kapcsolt. Villámgyorsan felült, ezzel azt eredményezte, hogy ez egyik sebe felszakadt. Odakapott azonnal, de nagy nehezen feltápászkodott.
- Hanatarou! Rukia… segítened kell!
- A kisasszony itt van valahol? Azt hittem ott maradt a szállásotokon, mivel nem éreztem a lélekenegiáját…
Nem érezte? Most akkor vagy csak olyan gyenge, hogy nem lehet érezni vagy…
- Kérlek! Nincs nálad egy kötél, vagy valami, hogy lejuthassak?
- Le? Hova le?
- Hát oda! - mutatott a szakadék felé.
- Ichigo… az ne mondd, hogy a kisasszony oda leesett!
- De igen… - lehajtotta a fejét - és az én hibám volt. Mert gyenge voltam. Megint.
- Nem a te hibád volt. a „C” -nek ez egy… mondhatni teremtménye. Shinigamiknak jelenik meg, és megtámadja őket. A célja az, hogy belevágja a kardját. A reiatsu körülvesz téged és a kardod. Ha megsebesíted, akkor ezt megtöri. A sérülésen keresztül szívja magába a lélekerődet, és így természetes hogy elgyengülsz.
- De akkor is! Ha elsőre betöröm a maszkját, most nem lennénk ilyen helyzetben! Rukia meg… ő meg itt lenne, és szidná a fejemet, milyen béna voltam, hogy megsérültem! Minden jó lenne!
- De ha a kisasszony látna most téged, akkor nagyon csalódott lenne. Nem ez volt az az éned, amit elűzött? Ha csak magadat hibáztatod, azzal semmi nem változik meg. De ezt neked, annak idején elmondta a maga stílusában. Tudom, ez a beszéd nem hozzám való - vakarta meg kicsit zavartan a fejét.
Tévedsz, Hanatarou. Legalább nem tűnsz olyan szerencsétlennek, mint általában. De a mondanivalódban igazad van. Rukia hatalmasat csalódna bennem most. Ha látná… szóba se állna velem többet. Miért vagy ennyire gyenge? Ennyire… szerencsétlen?! Elegem van ebből. Ha erős vagyok, akkor legyek az ilyenkor is!
- Köszönöm, Hanatarou. Magamhoz térítettél! Én most lemegyek… de rád is szükségem van. Rukia él, és meg kell gyógyítanod.
- Rendben, lemegyek veled. Van itt kötél, de vigyázz magadra, nehogy felszakadjon még egy seb.
Óvatosan aláereszkedtek a ködbe. Az orrukig is alig láttak el. Ichigo arra számított, hogy a lába vízbe fog érni, de e helyett valami keményet érzett a talpa alatt. Egy kiálló szikla. És ezen a sziklán nem messze tőle valami feketéllett. Azonnal odarohant. Rukia feküdt mozdulatlanul, mindene csupa seb volt. A helyettes halálisten aggódva nézett a lányra. Letérdelt mellé, és megfogta a kezét. Az is csupa seb volt. A hófehér bőrt vér és sár borította. De bármilyen állapotban is volt a lány, bármennyire is fájdalmas volt ránézni, kis öröm mégis volt ebben. Ugyanis a lány gyengén, de lélegzett. És ez volt a legfontosabb.