7. fejezet: Új ellenség

Másnap korán reggel cihelődött a banda, kedvenc tanáruk vezetésével kirándulni indultak. Hiperaktivitásban „szenvedő” Keigonk rázta fel a csapatot, de legjobb barátja, Kurosaki Ichigo, és lakótársa sátra előtt megállt. Ugyanis látta, mi történt éjjel. Egy ideje ő is látja, amit addig nem. De próbál nem törődni vele…
- Tanárnő, összeszedtem a csürhét! - röhögött.
- De vicces - kapott egy hatalmas maflást a fejére - minket kihagytál te barom!
A répafej, és kedvetlen fekete hajú társa másztak ki a sátorból. Keigo érezte, csak a kisugárzásukból is, jobb lesz, ha odébbáll. Viszont a régi csapat többi tagja… hát ők odamentek… és…
- Mi a frász történt Kurosaki? - kérdezte azonnal Ishida számon kérően.
- Közöd? - válaszolt flegmán a fiú.
- Kell segítség? - morogta be szokásos hangnembe Chad.
- Kösz, de nem.
- De Kurosaki-kun, hi…
- Te is fogd be! - Immár felemelte a hangját. Most nagyon mérges volt. Rukia inkább csendben tűrt, hisz neki fájt ez legjobban, de ő meg… ezt sosem gondolta volna, hogy egyszer emiatt kelljen majd Rukiát támogatnia! De menniük kellett… Még az előző napi ruha volt rajtuk, nem öltözött át egyikük sem, szóval nem kellet várni rájuk, mentek így. Alig értek el pár utcányira, amikor…
- Végre megvagytok! Alig tudtalak megtalálni titeket! … Valami baj van?
A levegő megfagyott az érkező, és hőseik között… Rukia gondolkozás nélkül Ichigo mögé hátrált, aki viszont már a tekintetével is ölni tudott volna.
- Mit keresel itt?! Hogy van képed a tegnapi után visszajönni, Abarai Renji?!
- Tegnapi? Miről beszélsz? - értetlenkedett a tetkós.
- Nagyon jól tudod, miről beszélek! Ne játszd a hülyét! Takarodj!
- Idefigyelj, Kurosaki! Nem tudom mi történt veletek, de csak álmodhattátok! Ugyanis én tegnap végig a Soul Societyben voltam, és ezt Kuchiki kapitány is bizonyíthatja!
- Te tegnap egész nap itt voltál! Láttuk!
- Akkor már itt is… értem, akkor legalább meg fogjátok érteni, amit mondok nektek.
A csoport ment tovább, észre se vették, hogy ketten leálltak beszélgetni. Vagyis akik mégis, mint például Ishida, nem szóltak egy szót sem…
- Mondjad akkor!
A férfi komoly arccal nézett rájuk. Ugyanilyen komolyan szólalt meg.
- Jelentés érkezett a Huneco Mundo-ból. Egy új létformáról. Sajnálatos módon keveset tudunk róluk. Amennyit kiderítettünk, az szigorúan titkos, de nektek el kell mondani. Kurotsushi csak „C-kategóriásnak” nevezi őket. Kinézetre olyanok, mint egy arrancar, vagy espada, de viszont lelkeken élnek, mint egy átlagos hollow. Megérezni őket szinte lehetetlen, mivel alakváltóak. Kiszemelik az áldozatot, felveszik valakinek az alakját, aki fontos neki, de éppen nincs vele, és így könnyen meg tudja ölni, és felzabálni a lelkét! És a legszörnyűbb, hogy az energiáját is képes pontosa leutánozni! Most te voltál az áldozat, Rukia. Örülhetsz, hogy Ichigo megmentett.
- De Renji… ha nem te voltál, akkor miért vonult vissza? - értetlenkedett a répafej.
- Van egy hírszerzési hálózatuk, és a terveiket logikusan építik fel. Viszont tőled tartanak, Ichigo. Fogalmam sincs miért pont egy ilyen kölyöktől, de a lényeg, hogy veled egyelőre nem mernek szembenézni. És még pár halálistennel. Az eddigi esetek alapján a következő történik: Ha találnak valakit, akinek magas a lélekenergiája, utánanéznek a múltjának, miközben alszik. A fejében kutatnak szó szerint. De észrevehetetlen, még nem tudjuk, hogyan csinálják. Pár napig kémkednek utánuk, és kiszemelik, kinek a személyében fogják feltűnés nélkül megölni. Persze ha az illető egyedül van, akkor nem bonyolítják ennyire túl, csak lecsapnak rá. A te esetedben viszont még komolyabb volt a dolog, mivel halálisten vagy. Azaz számukra különösen ízletes. Megtudták, hogy jövök, és találtak egy mentséget, hogy „korábban jöhessek, mint eredetileg megbeszéltük”. Viszont vannak nagyon aljas alakok is, akik először eljátszadoznak az áldozattal. Szánalmasak. És Ichigo az utolsó pillanatban mentett meg. Gondolom szórakozni akart, majd gyorsan végezni, mert csak akkor tudta meg, ki is ő, amikor már nem volt visszaút. És gyáván, fülét-farkát behúzva elmenekült.
- Atya ég… - suttogta maga elé a lány.
- De Renji… teljesen olyan volt, mintha te lettél volna!
- Nem figyeltél, Kurosaki?! Megmondtam, hogy küllemre, viselkedésre, és lélekerőre is leutánoznak valakit! És úgy ölnek! Ezzel végső kétségbeesést adva az áldozatnak, ezzel is növelve a saját életkedvüket!
- Rohadékok - hangzott az egyszerű válasz Eperkétől. - Tudunk tenni valamit, hogy javítsunk a helyzeten?
- Imádkozzatok értem holnap - sóhajtott fel Abarai.
- Miért?
- A holnap csapatban én is benne vagyok. Az eddigiek körül… összesen öt személy tért vissza. Tíz csapatból.
A másik kettőben szinte meghűlt a vér. Ennyire… brutálisak, és erősek lennének?! És még van, akitől félnek, és nem mernek rá támadni… mi lesz, ha megerősödnek?! Ez járt a fejükben, miközben barátjukra meredtek.
- Vigyázz magadra, Renji… - mondta halkan Rukia. De legbelül dühös volt. Majd felrobbant a méregtől. Így játszottak vele, és az érzéseivel, és így… ezért olyanra fog emlékezni barátjával kapcsolatban, amit nem is ő tett! Hogy tudná ezt elfelejteni?!
Egy ideig hallgattak, némán meredtek maguk elé. Majd Renji felállt.
- Nekem indulnom kell. Vigyázzatok magatokra.
- V- várj! Valamivel meg lehet tudni, ha egy „C-kategóriás” lépett valaki helyébe?
- Mit tudom én… kérdezz valami olyat, amit csak és kizárólag az a személy tudhat, akire gyanakszol. Mert a féltett titkokat nem biztos, hogy ki tudják fürkészni. Bár… azt a titkot neked is tudnod kell ahhoz…
Igen, és ez a bökkenő, morgott a répafejű.
- Köszönöm… - suttogta Rukia. Mind a két shinigami odanézett - Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Így legalább megbizonyosodtam róla, hogy te tényleg nem tennél ilyet soha, Renji. Meg ne halj nekem, mert akkor… esküszöm, hogy úgy megharagszom, mint még soha - mosolyodott el. Ez a mosoly kicsit bátor is volt, és kicsit bíztató is.
Percekkel ezután már csak kettesben álldogáltak az úton. Csöndben, gondolataikba merülve. Egészen addig, amíg a tüskeböki észbe nem kapott:
- Fenébe! Rukia, futás, mielőtt a tanárnő, vagy Keigo elkezd olyanokat terjeszteni. hogy… tudod…
- É- értem! Futás!

- Na végre, gyerekek! Már azt hittem, a bokrok közt kell keresgélnünk! - nevetgélt a tanárnő.
Ez azt hiszi, olyan vicces? Ichigonak már rángatózott a szemöldöke, annyira elege volt ebből a nőszemélyből… majd pont a bokrok… bár ettől a nőtől minden kitelik, főleg ha a fantáziája találkozik Keigoéval.

Hamarosan elérkezett ennek az „eseménydús” tábornak az utolsó előtti napja. Borult volt az idő, lógott az eső lába. Így mindenki addig aludhatott, ameddig csak akart. Részben mert a tanárnőnek semmi kedve sem volt ilyen időben kimozdulni a hálóhelyéről. Mindenki azt csinált, amit akart. Ichigo, amikor felébredt, igencsak meglepődött. Ugyanis Rukia még ott aludt, azt a hatalmas rózsaszín nyuszit szorongatva, amit tőle kapott, a tábor előtt. De nem ezen lepődött meg legjobban, hisz a lány szerette a nyuszikat. Hanem azon, hogy Rukia mindig sokkal előbb ébren volt, mint ő. És most meg… alszik, mint a bunda. Tekintete elidőzött az álomtól nyugodt arcon. A haja az arcába lógott, nem csak az az egy tincs, ami napközben ott libeg az arca középső részén. A hálózsák szét volt nyitva a meleg miatt, takarónak használta. Ez alól pedig kilógott a sima, fehér válla. Már-már nyújtotta a kezét, hogy megérintse, mennyire is lehet selymes…
BIIP BIIP BIIP
Mi? Egy hollow? Ichigo a hang irányába kapta a fejét. Igen, Rukia telefonja volt. A hangra a lány is felébredt. Álmosan nézett ki a fejéből, majd felsóhajtott.
- Menjünk… itt a lélekcukor, kapj be egyet… - dobta oda neki a lélekpótló találmány dobozát.
- Na ne. Nem akarok még egy koloncot, mint Kon!
- Nincs más esélyed. Különben is, olyan csak egyszer fordulhatott elő. Nyugodj meg, ezek már nem olyanok. Vagy hagyd itt a testedet, és akkor higgyék csak, hogy megpatkoltál - nézett rá szúrós tekintettel, majd bekapott egy cukorkát, mire teljes shinigami-felszerelésben állt társa előtt, a testében lévő lélekpótló, meg fölült, és ő is őt nézte. Ichigo megzavarodott a pillantásoktól, és kitört:
- Jól van, na! Bekapom, csak hagyjatok már békén!

Pár perccel később már a hollow energiáját követve száguldottak. Mikor odaértek, ledöbbentek…
- De hát ez hatalmas! - nézett felfele a fiú.
- És erős. Vigyázz, Ichigo. Ne menj fejjel a fal…
Hiába az óva intés, a répafejű már neki is esett „áldozatának”. „Idióta”, sóhajtott fel a lány. De elintézi. Csak vigyázzon. Ez a rész nagyon sziklás… Mellé lent a hullámok is… nem lehetne ez a dög valami nyugodtabb helyen?! Sziklás tengerpart, romboló hullámok, plusz még vihar is lesz! Lent meg ködös minden a párás levegőtől… jól összejött mondhatom!
Viszont minden egyes csapás után úgy tűnt, mintha a lény erősödött volna. És nagyobb lenne… Ichigo meg egyre gyengébb! Mintha…
- Elszívja… az energiáját… a kardján keresztül… - suttogta rémülten maga elé a lány. - Ichi…!
Ekkor a lidérc lecsapott. Szemei vörösben izzottak, Ichigon pedig mély sebet ejtett a karmaival. A fiú felordított fájdalmában.
- Ichigo!! - kiáltott fel a lány - Ichigo!!
A répafejű a következő pillanatban becsapódott pár méterrel a lány mögött a földbe. Az halálra rémülten nézett utána. Megremegett a keze. „I… ichi… go…”, mondta alig hallhatóan. Majd előkapta kardját, és rátámadt a szörnyetegre.
- Te átkozott! Miért nem vagy képes megdögleni! Miért tudod elszívni az energiáját a kardján keresztül?! Te dög!
Az csak ördögien vigyorgott rá. Csakhogy Rukia előhívta a kardját. Ez már nem tetszett neki. A lány megsejtette, hogy ez a kard típus, mint az övé, legyőzheti. Mindegyiknek megvan a gyengéje, és ez most szerencse! Le kell győz… nie…
Ichigo éppen akkor támaszkodott fel, amikor a hollow és Rukia egyszerre csaptak le a másikra. A maszk összezúzódott… és vörös vér fröccsent a földre.
Ichigo fellökte magát véres kezével, és kicsit sántítva, vérző sebekkel, de rohant a szakadék felé…
A lidérc lassan eltűnt, a lány meg erejét vesztve zuhant lefelé…
Ichigo nyújtotta a kezét, és elkapta a lányét, aki így élet és halál között lógott lefelé…
De Ichigonak nem volt ereje felhúzni, tartani is elég volt neki… bár megpróbálta…
- Rukia! Kapaszkodj a kezembe! Felhúzlak!
- Idióta! Súlyosan megsérültél! Engedj el!
- Soha! Minek nézel te engem, hogy csak úgy el...
Hiába mondta ezt… a tényen nem tudott változatni, hogy vérzett a keze… és csúszott… így hiába szorította a kis kezet… kicsúszott az övéből… és a test immár zuhant lefele… nyúlt utána, de hiába… a teste megmerevedett… a lány lassan eltűnt a párás levegő miatt kialakult ködben… és csak üresség maradt utána… néhány fájdalmas könnycseppel, és egy szívszorító kiáltással:
- Rukia!!