Szakadt kötelék

- Ti aztán semmit sem változtatok! Ugyanúgy veszekedtek, mint valami öreg házaspár! Pedig higgyétek el, nem nektek való!
Ketten egyszerre néztek a hang irányába
- Renji? Máris ideértél?
- Persze. Mivel lenne egy kis gond… tudod, Rukia… én… éppen szökésben vagyok a bátyád elől!
- Hogy mi? - döbbent le a lány. Ichigo csak meglepetten nézett barátja felé.
- Mivel… tudod… izé… nem akartam mosogatni, meg takarítani, meg miegyebek és…
- Miért kéne neked azt csinálnod? Csak nem akarsz a Kuchiki-família főháziasszonya lenni? - élcelődött a répafej Renji kijelentésén. Ezen a „sértett menekülő” igencsak felhúzta magát.
- Mégis miért akarnék az lenni?! - emelte fel a hangját.
- Hogy puncsolj a magasabb pozíciókért… mint a megüresedett kapitányok helye! - villantott rá egy sanda vigyort az eper.
- Mi?!
- Bevallom, akkor rossz úton jársz, mivel inkább a vénségnek kéne nyaliznod, mivel Byakuya ugyan befolyásos, de ez ügyben a döntés nem az övé! - feszítette tovább a húrt.
- Ichigo… Renji…
- Ki a franc mondta neked ezt, te baromfikirály?!
- Te az előbb!
- Fénykép van róla?
- Max hangfelvétel lehetne csak, kivéve persze a betűket rajzolgatsz bagófüsttel a levegőbe!
- Ichigo… Renji… - Rukiánál is kezdett betelni a pohár.
- Azt hiszed, valami indián vagyok?! Füstjelek?!
- Nem is tudod, mennyire hasonlítasz rájuk…
- Te kis…
- ELÉG LEGYEN! - vágott közbe teli tüdőből ordítva a leányzó- Befogjátok a lepcses pofátokat, vagy lekeverek, de akkorát, hogy életetek hátralévő részét egy kórházim ágyhoz kötve kell leélnetek! Eléggé világos voltam?!
A másik kettő szóhoz sem jutott, csak dermedten bólogatott. Igen, Rukia nagyon ijesztő tud lenni, ha akar. Egyáltalán nem lányos ilyenkor.
Hírtelen pityegés zökkentette ki őket ebből az „idilli” helyzetből. Jól tudták mind, mit jelent ez: munka van. Rukia már kapta is magát, és a két srácot - a fülüknél fogva- és nekivágott a város utcáinak.
- Rukia! Engedj el! - jajongott Renji. Fájt a füle. Hasonlóképen Ichi.
- Te idióta buta liba! Engedj el! Most!
- Leshetitek! Eltűntök mindketten, ha most elengedlek benneteket! És hagynátok, hogy én, egy szegény, védtelen kislány egyedül küzdjön meg egy gonosz lidérccel!
- Te meg a védtelen?! - háborodott fel Eperkénk- minden vagy te, csak nem az!
- Igen, és pont ebben a helyzetben! Főleg nem hihető!
A két fiú most egyetértett. És mindkettőjüknek nagyon fájt a füle! Szegények. De Rukia nem törődött azzal, hogy mit éreznek… hogy bámulják őket… hogy mit gondolnak most az osztálytársak, Egyedül ideges volt! Ichigo, te bunkó! Gondolta. Olyan sértéseket vágott a fejemhez, de ez most nagyon megbánja! Renji meg… pfhúú…
Így mentek „aranyosan”, hárman párban, végig a városon. A tűzforró betonon. Az égető napsütésben. Míg végül megálltak egy helyen - ami akár a sivatag közepe is lehetne, csakhogy ez nem az a vidék. Ez a hely üres volt, sehol senki. Csak néhány szúette, üres fabódé álldogált elhanyagolva, magányosan ezen a csodaszép, napsütéses napon, a valamikori nagy strandon. Itt végre-valahára elengedte a fiúkat, akik hatalmasat sóhajtottak megkönnyebbülésükben. De ez az érzés csakhamar eltűnt, mivel a lény, aki miatt idejöttek, hatalmas üvöltéssel kísérve megjelent előttük. Nekik, azaz Ichinek és Renjinek még meglepődni se volt idejük, mikor kaptak egy-egy orrba húzást társnőjüktől, méghozzá azzal a kesztyűcskével, amivel lelkük azonnal külön vált a testüktől, így, mint felszerelkezett shinigami vághattak neki az út… ellenségnek.
- El ne szúrjátok! Aki nyer, az alszik a sátorban, aki veszít, az meg kint a szúnyogok közt! - jelentette ki. A kettő összenézett. Itt nagy a tét. És valamelyik közülük biztos veszít.
- Kurosaki, én allergiás vagyok a szúnyogcsípésre…
- Én pedig a tanárnőre, akivel az egyetlen szabad hely lenne, és úgyis beráncigálná a kint alvót. Téged biztos jobban kedvelne!
- Miből gondolod?
- Csak!
- De Ichig…
- Kinyírnátok már? - csattant fel Rukia.
Azok ketten egyszerre nekirontottak. Féltek mit tesz a lány, ha nem engedelmeskednek neki. Hiszen Renji… igen, volt valami fura, amikor a lányra nézett. Mintha a gyomra bukfencezett volna minden alkalommal. Bár ő nyerne! De ott van az a Kurosaki… mi van közte meg Rukia között?! Mindegy, nyerek és kész, gondolta. És akkor megkérdezem tőle!
Ketten egyszerre támadtak. Ketten egyszerre érték a hollow maszkját a kardjukkal. Ketten egyszerre vágták bele. Ketten egyszerre rántották ki… de Renji ért előbb földet.
- És a győztes Abarai hadnagy! - hirdetett eredményt Rukia. Az pedig, mint dicsfényben úszó háborús hős, magasra tartotta orrát.
- Egyszerre volt! - háborgott Ichigo - Ez nem fair!
- De! Mivel előbb ért le, mint te! - vágta rá a lány, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ne játszd a tengert! Az háborog folyton!
- Renji… azt hiszed, ez olyan vicces volt? - nézett rá a fiú.
Az idő már a délutánba fordult, a trió pedig visszafele baktatott a táborba. Ichigonak forrt az agyvize, de nem csak a melegtől. Atya ég! Mit művelhet ez Rukiával? Elképzelni sem tudom! Jobb lesz ha résen leszek… hisz tudom jól, mit érez Rukia iránt… de ő meg… lehet hogy nem kéne beleavatkoznom? Két tűz között vagyok… majd akkor, ahogy jön, úgy cselekszek… ennyi…
A nap hátralévő részében a fiúknak fát kellett szedniük, és a bográcsokat lemosniuk, a lányoknak pedig a krumplit, a répát, és az összes finomságot megpucolniuk. A tanár része volt a hús. Estére valami nagyon finomat akartak összehozni, vacsinak, de kedvenc tanárnőnk tetézte ez az örömet is egy kis versennyel. Mégpedig: négyes-ötös csoportokba osztotta az osztályt, úgy, hogy éppen kijöjjenek bogrács terén. És mindenkinek meghagyta, mit főzzenek.
- Ti csináljátok a halászlét, ki a salátát, ti a krumplit, ti a leveset, ti a…
És blablabla, mondogatta magában mindenki. Bár ez tényleg jó mókának ígérkezett, csak ezt is túldramatizálta a tanárnő… mégpedig a szabályaival. „Nem szabad a másik csapattól tanácsot, vagy segítséget kérni! Mindenki kösse el a sörényét! A fiúk is! Éles tárgyakhoz csak a csapat legidősebb tagja nyúlhat! Ne, játszunk a tűzzel! És… ha bárki megsérülne, itt van Ishida, majd ő ellátja!” Persze szerencsétlen szemüveges megdöbbent, de kénytelen-kelletlen elfogadta a feladatát. Ugyanis őt nem osztotta be egy csapatba se. Szegényem.
- Pedig Ishida-kun jöhetett volna! Akkor teljes lenne a csapatunk! - nézett Orihime a quincy irányába.
- Megvagyunk négyen. - szögezte le Renji.
- De öten is lehetnénk! - tette hozzá Rukia.
- A tanárnő őt mással bízta meg! - morgott Ichigo. - Egyébként Chad nélkül sem teljes, közlöm.
- Van benne valami… - Rukia a mellette álló tüsihajúra nézett, arcáról próbálta leolvasni, mire gondolhat éppen. Mikor Egyszer csak… - Áú! - szisszent fel.
- Mi történt? - kapták fel azonnal a fejüket a többiek.
- Semmi-semmi. Csak elvágtam az ujjam. - a vérző sebet a szájába vette. Jaj, de lüktet. csípős paprikás késsel nem a legkellemesebb megvágni magunkat!
- Rukia, nem az ujjadat kéne beleszelni a kajába! - kezdte szokásos csipkelődését az eper.
- Neked meg nem kéne mindig bunkóznod Rukiával. Mit gondolsz, hogy esik ez neki? - kérdezte hidegen Renji.
- Ne veszekedjetek! - szóét közbe a kis „hercegnő”.
Ichigóban azért kissé bűntudatot ébresztett, amit Renji mondott nemrég. Elhatározta, bocsánatot kér a lánytól, és megpróbál ezentúl viselkedni vele! Ez is csak amolyan… maga se tudta mi.

A csillagok már fenn ragyogtak az égen, mire készen voltak mind. Mennyei lakoma volt ez! Persze ki-ki már elment lefeküdni, de néhányan maradtak beszélgetni. A tanárnő engedélyezte, hogy Renji, a kedves „unokabátyó” maradhasson a kiruccanás végéig. Tényleg szimpatikusabb volt neki a csávó, mint a répafejű helyettes halálisten.
- Akkor én elmentem kidögleni - közölte - majd gyere, Rukia.
- Rendben… - bólintott a lány. Majd zörgött a telefonja. Kinyitotta. Üzenetet kapott a Soul Societyből. Megrázó híreket közöltek vele. Felállt, és elindult be a városba. A tanárnő nem állította meg, ugyanis rég az igazak - inkább őrültek - álmát aludta ez szakésüveg társaságában. Renji már behúzta a cipzárt, így nem láthatta. Viszont Ichigot érdekelte mi történt. Ugyanis kapásból felfigyelt a lány arcán a rémületre, amikor az üzenetet megkapta. Felállt, és pár lépésnyi távolságban követte a lányt. „Üldözöttje” levetette magát egy padra a kis parkban, ami ki volt alakítva, nem messze szálláshelyüktől, de elég távol attól, hogy a zsivaj zavarhassa, vagy valaki észrevegye. Mélyen a gondolataiba merült, miközben újra, és újra elolvasta az üzenetet. Csak akkor pillantott fel, amikor észrevette az odalépő fiút. Az leguggolt elé, hogy tekintetük nagyjából egy magasságban legyen, és komolyan a lény szemébe nézett.
- Történt valami baj, Rukia?
- Ne… Nem. Semmi - hajtotta le a fejét.
- Elmondhatod nyugodtan. Tudod, hogy meghallgatlak.
- De ez nem…
- Sajnálom. Tudom, nagy bunkó voltam veled. Nem akartam olyanokat mondani rád. Tényleg. Csak valahogy kicsúszott a számon. - hangjában tényleg megbánás volt.
- Nem haragszom már. Akkor nagyon felhúztál, de most… most már nem.
Pár percnyi néma csönd következett. Egyikük sem szólt, nem nézett a másik szemébe. Nem volt szél, nagyjából tizennyolc fok lehetett. Meleg, nyári éjjel. Ichigo leült a padra a lány mellé, aki erre kicsit odébb húzódott tőle. És a csendet is megtörte.
- Tényleg… nem lenne gond, ha elmondanám?
- Ne röhögtess! Persze hogy nem! Komolyan gondoltam, amit mondtam! - vágta rá azonnal.
Erre a lány odanyújtotta neki a telefont, az üzenettel. Ichigo elolvasta, és…
- Na ne…
- Én se akartam elhinni.
- Ez csak humbug! Biztos nem igaz! Merő képtelenség!
- Igaz pedig. És nem lehet visszamenni a Soul Societybe, mert a tettes még meglépne, amíg megnyitják az átjárókat.
- Nem lehet, hogy máris lelécelt?
- Nem, mivel jött egy mási, üzenet is. Még egy. Most, az előbb. Ugyanaz a módszer, ugyanaz a kardvágás.
- Ő is túlélte?
- Nem. Ő meghalt.
- És ki volt az?
- Valami fejes… nem tudom… de Ichigo… én nem… - visszafojtott könnyek kezdtek legördülni az arcán. Ichigo nem is tudta, mit csináljon. ÁÁ! Mit kell tenni, ha egy lány sír, akin nem családtag, de ismerős? Először csak szép szavakkal próbálta nyugtatni.
- Nyugodj meg. Erős ember, biztos nem hal meg.
- De ki tudta megtámadni?! Senki nem tudta eddig komolyabban megsebezni… na jó, csak te, de te végig itt voltál! Nii-sama meg…
- Nem lesz baj fogd fel végre! Biztos nem! - átérezhette társnője bánatát, hisz vele is megtörtént. Az anyukájával, még régen. És most vele is… de Byakuyát hogyan…? Ez maga volt a rejtély. A lány pedig egyre csak zokogott. Több sérült is volt, jó barátai, és nem lehet most mellettük. Ez fájhatott neki a legjobban. A fiú végre erőt vett magán, hogy a lány vállára tegye a kezét. Ekkor az történt, amit nem várt volna tőle soha. A lány nekidőlt a mellkasának, belekapaszkodott két kézzel a ruhájába, és csak sírt.
- Rukia… - tétovázva, de ő is megölelte a lányt- nem lesz semmi baj. Itt leszek, ha támasz kell. Örökké. Rendben?
Ichigo… a fenébe nem! Kitört az ölelésből.
- Nem lehet. Ilyet ne is mondj többé! Ha elkezdenék panaszkodni, nem lenne vége! Nem… - azzal sarkon fordult, és elment. Ichigo meg csak ült, és bámult utána. Fel se fogta, mit csinált nem is olyan régen. Hogyan ölelhette ő át Rukiát?!

A lány bekászálódott a sátorba. Úgy tűnt, Renji alszik, így ledőlt a másik végbe. Gondolataiba merülve bámulta a „plafont”. Mit csináltam és miért? Tudom, hogy Ichigo… mit érzek igazából? Egyszer mélységesen gyűlölöm, máskor pedig arra vágyom, hogy velem legyen, de örökké. „Örökké…”, jutottak eszébe a fiú szavai. Nem. Nem létezik olyan, hogy örökké. Nincsen, mert a halál véget vet mindennek. Ezzel a szóval egyetemben.
Már-már lecsukódtak a szemei, mikor valami sötét hajolt fölé. Renji volt az.
- Mit szeretnél?
- Valami baj van, Rukia? Olyan furcsa vagy.
- Csak nem akartalak felébreszteni. Sajnálom, hogy mégis sikerült.
- Ugyan, nem aludtam. Vártalak.
- És miért? - kérdezett rá azonnal. Az nem felelt. Csak egyre közelebb hajolt az arcához. Ajajajajj… elég! Így a lány gyengéden… azaz gyengédnek nem nevezhető „érintéssel” lepofozta magáról.
- Mit jelentsen ez?! Mit akartál?! - a nyuszimániás lány hangjában félelem csengett. Nem tudott menekülni. Hisz Renji elállta az egyetlen kijáratot!
- Rukia, én…
- Engedj ki!
- Nem engedlek…
- Engedj már ki! - a félelem a hangjában már-már hisztérikus volt. Itt volt egy férfival, akit jól ismert, legalábbis eddig ezt hitte. Ez a férfi az előbb megpróbálta megcsókolni. És most nem engedi ki, hanem mint félelmetes, sötét árny tornyosul fölé. Befogta a lány száját, így már többé sikoltani sem tudott. Mit akarsz?! Mit akarsz tőlem?! Nemrég a szomorúság, most viszont a félelem kínkeserves könnyei hullottak a szeméből. Ichigo… Ichigo… Ichigo… Istenem, kérlek! Ichigo… valaki… a férfi keze már érzékeny ponton járt… könyörgöm valaki… mint akit már nem a saját akarata vezérel, ezt akarta hinni, de kérlek! Ichigo… Ichigo… Ichigo… Ichi…
És fohásza valóra vált. Ugyanis berontott, és leterítette „barátjukat”.
- Fuss Rukia! - szólt oda neki nyomatékosan. Kellett pár pillenet, mire a lány fel tudta fogni, mi történt, és némileg magához térjen a rémületből. De aztán fel is pattant, és elillant onnan.
- Oda ahova mentél előtte! - kiáltott utána. Remélte, meghallotta. És nem riasztott fel senkit. - Na idefigyelj, te mocsok, mit képzelsz?! Mégis mit a jó frászt képzelsz?! Ezért jöttél ide?! EZÉRT?! Válaszolj!
- Ehh, te ezt nem értheted, kölyök, én…
- Tudod mit, inkább fogd be! Nem vagyok kíváncsi a szövegedre! Ezt nem hittem volna rólad! Hatalmasat csalódtam!
- De Kurosaki!
- Kuss! - azzal leütötte. Nagyon, de nagyon dühös volt rá. Alaposan megkötözte a tanárnőtől lopott, izé, kölcsönvett kötéllel, száját is bekötötte. Majd otthagyta a sátorban. Nem érdekelte, ha megtalálják, hidegen hagyta. Mind a ketten, Rukia is, ő is bizonyítani tudták, miért történt. Majd rohant a lányhoz. Ott találta a padnál. Szóval, hallotta. Szerencsére.
Odalépett hozzá.
- Rendben vagy? - kérdezte.
- Nagyjából. Nem… erre sosem…
- Tudom… én se hittem volna róla.
- Félek… - húzta össze magát a lány. Mikor Ichigo a vállához ért, még jobban összerezzent.
- Gyere, sétáljunk egyet. Jót fog tenni a friss levegő, és a mozgás - mosolygott rá bátorítóan. A lány bólintott, és elindultak az éjszakába. Kellemes volt a levegő, mintha semmi nem történt volna. A csillagok ugyanúgy ragyogtak, és a hatalmas uralkodó, a hold ugyanúgy álmosan tekintett sápadt fényével az alatta elterülő világra. Egy kávézó mellett mentek el. Ichigo odafordult a mellette sétálóhoz:
- Szeretnél inni valamit? Egy teát?
- Az jól esne, köszönöm - mondta halkan.
Beléptek a helységbe. Alig egy-két ember tartózkodott bent, csend volt, főleg elől, az ablakoknál. Egy kedves pincérhölgy jött oda hozzájuk, és megkérdezte, mit kérnek. Csak két teát. Nem sokkal később már ott is gőzölgött az asztalon az ital.
- Még egyszer köszönöm. - mondta erőtlenül.
- Nem kell megköszönni, te buta.
Ezután nem is szóltak egymáshoz. Rukia elkezdett a szalvétára firkálni egy tollal, amit az asztal alatt talált. Ichigo kíváncsian nézte, mit alkot a lány. Persze, a nyuszikat, meg a macikat. Ezt az oldalát jobban szerette, mint a parancsolgatós, fiúsat. Csak ne lenne ennyire elveszett, és szomorú. De hát a számára egyik legfontosabb személy árulta el. Mégis hogy érezhette volna magát?
A tea végeztével ismét sétálni kezdtek, bár a lány már laposakat pislogott. Mi tagadás, eprünk is szeretett volna már pihenni, így hát lehuppantak egy közeli padra. Hosszú ideig nem szóltak. A csendet ismét a lány törte meg, és ez ismételten olyanra késztette a fiút, amire nem talált magyarázatot.
- Miért nem tudtam megvédeni magam? Miért vagy ennyire… béna?
- Csak megijedtél. Szerinted én kit tudtam tenni a helyedben? Semmit.
- De az teljesen más lenne…
A fiú ismét magához szorította a lányt. Érezze, vele biztonságban van. Hogy ő nem tesz vele olyat, amit nem akar. És ha ezt sem szeretné, akkor elengedi, és bocsánatot kér. Ennyi.
De a kis shinigaminak nem volt ellenvetése. Örült, hogy érezte, valaki mellette van. És ebben a biztonságérzetben érte el a mély álom. Ichigo csak nézte egy darabig, majd felsóhajtott „Atya ég, hogy fogom én ezt a lányt visszacipelni?” alapon.

Másnap reggel Rukia már lent a táborhelyen, egy, a partra leterített lepedőn ébredhetett. Mellette egy fának dőlve Ichigo horpasztott. Egészen addig, amíg a tanárnő a nagykolomppal végig nem járt a sátrak között.
- Gyerekek, ébresztő! Megyünk kirándulni!
A banda álmosan cihelődni kezdett. Ez a túra ugyanis érdekelte őket. A kísértetkastélyba igyekeztek, ami egykor egy nagy uralkodócsalád tulajdona volt. De a családtagok valami rejtélyes úton-módon eltűntek, és egy sem került elő soha. Egyesek azt beszélik, a szellemük ma is ott kísért.
A tanárnő odalépett Ichigóékhoz.
- A haverotok még alszik?
- Menjenek csak előre - válaszolt azonnal Ichigo - fene se ébreszti fel, ha bealudt. Majd önök után megyünk.
- Rendben van. - bólintott a nő, majd elkezdte hajtani a gyerek-sereget. Mikor kellőképpen eltávolodtak, az eper kirángatta Renjit a sátorból, és kérdőre vonta:
- Miért kellett az a tegnapi?! Nézz rá Rukiára, mit tettél! Teljesen kikészült!
- Én… nem tudom miért csináltam. Fogalmam sincs. Csak úgy jött, és többé nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
- Fel tudod fogni, milyen következményei lehettek volna?! Legfontosabb az, hogy Rukia hogyan érezné magát! És most hogy érzi!
- Semmi baj, Ichigo. Hagyd. - ránézett a férfira. Lilás szemeiben semmiféle érzelem nem tükröződött a férfi irányába. Se félelem, se düh, csak üresség. - Azt hiszem, most jobb lesz ha hazamész, Renji.
Ráhagyta. Igaza van. Itt már nincs keresnivalója. És Rukia tudta jól, hogy ez a fonal megszakadt. És ez menthetetlen. De ha mégis sikerülne összekötni valahogyan, akkori s ott lenne az az irdatlan csomó, ahol érzékenyebbé válna, és újra, és újra szétválhatna a szál két vége. És mint ahogy a daraboknak is vége, úgy ennek a kapcsolatnak is, talán egy életre.