Gyönyörű, napos délután volt. A nap hétágra sütött, sugarai szinte perzselték a földet. Az állott, nyári levegőt csak néha-néha egy-egy langyos fuvallat mozgatta meg. Az utcákon még nem volt forgalom, hiszen a standszezon még nem vette kezdetét. A munka még tartott, az iskolások is utolsó tanítási napjukon szenvedtek a fülledt tantermekben. A szinte teljesen néptelen utakon csak néha-néha tűnt fel vagy egy tévelygő ember, vagy egy autó. Egyedül az iskolák környékén volt élet, hisz a kisebbeket a tanárok kivitték játszani az udvarra. Az idősebbek, így Kurosaki Ichigo is a teremben „poshadtak”. Néhányan türelmetlenül dobogtak ujjukkal a padon, mások a székükön hintáztak, vagy beszélgettek. A répafejű fiú szinte minden másodpercben felpillantott az órára. Még 11 perc… de lassan telik az idő, eresztett meg egy halk, alig hallható sóhajt. Mozdul egyáltalán az az óra? Biztos az az idióta tanárnőnk kivette az elemet, hogy minket szivasson! Mindegy végül is… majd csak elenged minket…, gondolta, majd behunyta a szemét, hogy elképzelje a következő 2 és fél hónapot, amit rögtön egy osztályszintű sátorozós-táborós valamivel fognak tölteni. Bár az ilyet nem igazán kedvelte soha, de minden rosszban van valami jó, legalább az apja nem fogja zargatni. És lesz egy nyugodtnak mondható hete. Báááár… Keigo sem az a megnyugtató típus… idegesítő... nagyon idegesítő... nagyon nagyon nagyon idegesítő! Nagyon nagyon nagyon nagyon idegesítő a köb köbén! Lehet még rosszabb, mint a fater. Ismét felemelte tekintetét, de inkább ne tette volna. Csak még jobban felhúzta magát, hisz alig fél perc telt el azóta, hogy utoljára megnézte az időt. Végignézett az osztályon. Tekintete megakadt barátain, akik közül már páran a nyári programjaikat tervezgették. Orihime Nevetve tárgyalta Rukiával az elképzeléseit. Örült, hogy a lány visszajött, végre minden olyan volt, mint mikor először ide jött, ebbe az osztályba. Annyi minden történt azóta! Halálisten lett, elvesztette az erejét, majd visszaszerezte, hála a kalapos fazonnak. Több erős emberrel is megvívott, majd megmentette az alacsony lányt a haláltól, aki végül nem akart vele visszajönni. De most mégis itt van, és így teljes a csapat. Inoue meg… sokat fejlődött. Hírtelen valami pityegés hallatszott. Ichigo felkapta a fejét, és ránézett a fura kis szerkentyűjére, amit még Ukitake adott, hogy Rukia nélkül is tudja, ha egy lidérc lenne a közelben. De nem jelzett. Ránézett az alacsony halálistenre is, aki szintén a saját ki szerkentyűjét bámulta, majd Ichigora nézett, aki kérdő tekintettel meredt rá. A lány lassan lehunyta a szemét, jelezne, hogy nincs veszély, biztos valakinek az órája volt. És valóban… a csengő megszólalt, az osztály felállt, meghajolt, majd a tömeg megindult a kijárat felé. A fiú megállt is iskola előtt a járdán, és várt. Inoue Tatsukival jött kifele, majd mikor meglátta a várakozó tűpárnafejűt odakiáltott neki:
- Hé!! Kurosaki-kun!
- Á, Inoue! És Tatsuki!
- Kurosaki-kun! Nem jössz velünk?
- Bocs de most nem. Megvárom azt a csiga Rukiát, és megyek haza.
- ÁÁÁÁÁ!
- Mi az Inoue?
- Ku…Ku…Ku… Kuchiki-saan! -mutogatott Ichigo háta mögé. Ő hátranézett, de akkor már késő volt. A lány akkorát sózott a fejére, hogy az elterült fiú nyomot hagyott a betonban.
- Ezt meg miért tetted, te barom?! -ordított az eper.
- Ki a lassú csiga te idióta?!
- Az aki alacsony, tök deszka, és utoljára ér ki az iskolából!
- Mit mondtál?! Deszka?! Ichigo… most meghalsz!
- Ne… kímélj meg! - Húzta össze magát. A fene, nem gondoltam bele, de ha Rukia egyszer nekem jön, akkor nem úszom meg csak pát törött bordával!
- Na és mit adsz azért hogy ne öljelek meg?
- Meg…meghívlak egy fagyira!
- Hmm… -gondolkozott el a lány- Benne vagyok! Akkor indulás! És nem ragadok le öt gombócnál! Minimum tizet kérek!
- Egyéb óhaj sóhaj fenségességesséege?
- Üdítőt! És te viszed a táskámat!
- Álmodj királylány! Milyen fagyit kérsz?
- Csoki, Vanília, Sztracsi, Citrom, Mogyoró, Puncs, Karamell, Cseresznye, Pisztácia, Mandula, Tejszín, Kókusz, Marcipánt és… Epret!!
- Epret, mi? - nevetett - ez célzás akart lenni?
- Ugyan dehogy! Te ilyet feltételeznél rólam, hogy egy eperfagyihoz hasonlítanálak?- nézett hatalmas szemekkel.
- Belőled? Simán! Amúgy három gombóc! Többre nincs pénzem!
- Akkor Csoki és két Eper!
- Mi az, nem elég belőlem egy? -nevetett.
- Nem, mivel te magad mondtad, hogy nem eper vagy, hanem védelmező!
- Á, most lebuktam!
Megvette a fagyit, majd lassan elindultak a Kurosaki Magánklinika felé.