Beteljesült álmok

Hallok… egy hangot. Messze távolról rémlik a gazdája… de az arcát elhomályosította az idő… de azt tudom, hogy nagyon fontos volt nekem. Talán ha hátranézek, akkor megtudom… azt mondja, „Ichigo”… Igen, a földön úgy emlékszem, így hívtak…

- Hé, Ichigo! Gyere már! Kihűl a reggeli!

- Hagyjál békén, Karin! - húzta a fejére a takarót egy narancssárga hajú srác.

- Elkésel a munkából! És a fater ideges lesz!

- Lepofozom - morgott.

- Téged meg a munkatársad! Az a… Tomiko Mayu, azt hiszem ez a neve.

- ÁÁÁ! Meg se említsd! Esküszöm, még Rukia pofonjai is gyengéd simogatások voltak hozzá képest! - fordult le az ágyról a répafej.

- Rukia? Ichigo, ki az? - csodálkozott el húga.

- Senki… nem érdekes, ő már… régen nincs itt. - hajtotta le a fejét. Hiányzott neki a lány. Nem tudja miért, emlékszik, hogy a távozásakor azt mondta neki, elfelejti. És igen, mindenki elfelejtette, kivéve őket, a kis csapatot, akivel együtt voltak. Mindig együtt. Emlékezett, nyár volt. Csodaszép, langyos éjszaka, mindenütt virágok illatát lehetet érezni a levegőben. Egy felhő sem volt az égen, így a hold teljes pompájában uralkodhatott, miközben kis barátai, a csillagok is mind a földre mosolyogtak. Azt hitte, ezt már semmi nem árnyékolhatja be… de tévedett. Mosollyal az arcán lépett be a szobába. A nyitott ablaknál ott ált Rukia. Odasétált hozzá, hogy beszélgessenek egyet. De a lány tekintete furcsa volt… nagyon furcsa. Ahogy rá nézett, látszott, hogy el akar valamit mondani, de akárhányszor belekezdett, mindig visszacsukta a száját. Bár az emlék egy része - talán amiatt, amit mondott a lány - teljesen eltűnt, a múlt felemésztette, de a szavai mélyen belevésődtek a lelkébe, és nem engedték el soha.

„ - Ichigo… én… nagyon sajnálom, de nem maradhatok. Renji üzente meg, mire készül Nii-sama. Benne tudod, hogy megbízhatok, nem hazudna nekem.

- De… Rukia, miről beszélsz? Legyen bármi, tudod, hogy segítek, és megvédelek! Megígértem!

- Nem! Nem foglak veszélybe sodorni! Nem az én életem múlik rajta, hanem a tied! Nii-sama megöl, ha tovább itt maradok. Az ő kőkemény fejének semmit nem lehet megmagyarázni. De ne aggódj, nem lesz semmi nyoma annak, hogy elmentem. Mindenki elfelejt, az osztály, a családod, a barátok, és… te is.”

- Köszönöm a reggelit! Mentem, mert Tomiko megint nekem esik!

- Fiam, miért nem hívod randira a csajt? Szép pár lennétek! - kuncogott Isshin.

- Hm… mert nem az esetem. - mosolyodott el- Találkozunk délután!

…Nem gondoltam volna, hogy ezek csak üres szavak lesznek. Üres, megszegett szavak. Igazából lehet, hogy mindig is erre vágytam. Nem tudom. Csak azt, hogy miután Rukia elment, csak ürességet éreztem. Nem volt soha senki, akibe úgy megbíztam volna, mint benne. Kitöltötte azt a részét a lelkemnek, ez életemnek, amit a találkozásunk előtt semmisnek véltem. Nem voltam egyedül. Lehet, hogy ezért nem küzdöttem… csak hagytam, hogy a halál mélysége magával ragadjon. A sötétség, aminek a végtelenségig a foglya maradok…

- Mára ennyi. Nincs több beteg a váróban. - rakott össze Tomiko egy hatalmas papírkupacot.

- Előjegyzésben sincsen senki?

- Nincs, doktor.

- Rendben. Akkor a papírmunkát elvégzem, aztán megyek el, Tomiko-san.

- Kurosaki-sama, nem ér rá ma este? Meg kéne beszélnünk pár dolgot.

- Miről lenne szó? Attól függ ráérek-e, vagy sem. - morogta a répafejű.

- Az ellátás… egyéb ilyenek.

- Az ráér. Nekem dolgom van, sajnálom. - ránézett az órára - Jaj ne! Már ennyi az idő? Bocsásson meg, Tomiko-san! De magára hagyhatnám a maradékot? Kap túlórabért érte, de nekem rohannom kell.

- Persze, doktor! - válaszolt a nő kissé meghökkenten.

Köszönetképpen intett egyet, majd a kabátját felkapva az eper elszáguldott. Az igazi ok nem az idő volt… érzett valamit. Egy szellem… és egy hollow. Egyenesen a főutcán, majd jobbra, ismét jobbra, majd balra… rótta az utcákat, rohant… és meglátta, amit keresett. Végigfutott a hideg a hátán, és elfogta a rettegés. Most döbbent csak rá, mit is csinált valójában. Nem tud halálistenné alakulni, és így nagy bajban van! Ez a dög amúgy is kétszer akkora, mint eddig akármelyik is volt! És erős… annyira, hogy még ő is, a semmi kis lélekenergiaérző-képességével, egész testével érezte annak hatalmas erejét! Menekülni… esélye sem volt. Az már észrevette. A házakat ledöntve közeledett felé a rémálom. Megborzongott. Szíve mélyén remélte, könyörgött az égnek, hadd hallja meg a szavakat: „Te idióta! Hát ennyire se vagy képes? Intézd már el!” De az, aki ezeket mondhatta volna messze volt. Elérhetetlen távol. A lidérc támadott, de Ichigo kitért. Gyorsan körülnézett, hátha talál valamit, amivel elintézheti, de semmit nem talált. Ennyi, nekem végem!

- Ichigo!!!!

Valaki… a nevemet kiáltja… Karin! Yuzu!

A testvérei szeme láttára tépett Ichigo testébe az a dög… a szenük láttára esett össze… vérzett… és ők nem tudtak semmit tenni…

A föld… langyos… de én mégis… remegek… pedig nem fáj… nem érzek semmit… homályosan látok… valaki van előttem, de ki? Ismerős a reiatsuja… ez a mikrofonfejű…

- Sajnálom, Kurosaki, hogy nem értem ide időben. De nem hagyom, hogy felfaljon, átküldöm a lelkedet.

Megnyugtató… nem tudtalak megmenteni, de átküldöm a lelkedet… de sebaj… talán megszabadulok a tehertől, és az emlékeimtől… összeszorult a tüdőm… ne-nem kapok levegőt! Meleg a számban… Vér?

- Itt… a vége… megyek már, Rukia… - ezekkel a szavakkal megszűnt a szívverése, az utolsó lélegzet is elhagyta ajkát. Egy könnycsepp még kigördült a jobb szeméből, de tekintete már csak a semmibe meredt. De a szavai ott visszhangoztak a levegőben, az ott állók fülében, a testvérei szívében, és lelkében.

- I… chi… go… NEEEE!

- Te jó… ég… ez… ez nem lehet igaz!

Egyikük sem tudott mozdulni, csak álltak dermedten, mozdulatlanul. Akik még látták se nagyon tehettek semmit, egyesek között kisebb pánik tört ki. A shinigami viszont, elkerülve egy másik tragédiát, elintézte az előző okozóját. Ichigo lelke pedig már úton volt a másik világ felé…

- Ichigo!!!

Hallok… egy hangot. Messze távolról rémlik a gazdája… de az arcát elhomályosította az idő… de azt tudom, hogy nagyon fontos volt nekem. Talán ha hátranézek, akkor megtudom… azt mondja, „Ichigo”… Igen, a földön úgy emlékszem, így hívtak…

A barna szemek a hang irányába fordultak, a narancs hajba belekapott a szél… Emlékképek ugrottak be neki… a ruha, ami rajta van… az övé volt! De pont attól nem látja az arcát. A fuvallat, ami azelőtt a haját borzolta, most a csuklyát fújta le az alakról… Az üveges, barna szemek, megteltek élettel… fekete haj, lila szem, hófehér bőr, és a hang, melyre olyan régóta vágyott, hogy hallja… azt hitte, neki már nem doboghat a szíve, pedig akkor úgy érezte, igenis dobog! De lehet, hogy csak egy csalóka képzelgés volt, mégis jó érzés…

- Ru… Rukia! - egész testével a közeledő nő felé fordult - tényleg…

Az érzések, a rég elfojtott vágyak, a titkos kívánságok… minden, mintha valóra válhatott volna egyetlenegy pillanat alatt! Tudták már régóta, mind a ketten, szerették a másikat, és ebben a pillanatban mind a ketten biztosak voltak a másik érzéseiben is! Egymást lelték volna, de mégis… a Rukia megállt a másik előtt.

- Igen, én vagyok az! Mégis ki más, te… idióta! - csak úgy kicsúszott a száján ez a szó… megszokta, és hiányzott is neki. Ichigo elmosolyodott.

- Idióta, de csak utánad…

- Nem - vágott vissza kapásból - te vagy az idiótább!

- Nem mert te! - váltott morgósabb hangnemre.

- Akkor te meg egy ostoba idióta állat vagy!

Igen, ez hiányzott. Ők mindig ezt csinálták, veszekedtek… jelentéktelen dolgokon. Jó darabig folytatták, a „ki az idiótább idióta” vitát, de… a tekintetük összekapcsolódott… és egyre mélyebben a másik szemében kutattak… végül nagy sóhaj után, morgósan, amolyan Ichigo és Rukia stílusban kinyögték azt, amit eleinte maguknak se mertek volna beismerni, nemhogy megemlítés a másiknak. Egyszerre a másik képébe vágták,

- Szeretlek, te idióta állat!

Ezután csönd következett. Ichigo nem tudta, mit tegyen, Rukia arcán egy könnycsepp gördült le. Az eper remegő kezét felemelte, és az előtte álló nyusziszerető lányt átkarolta. Az viszonozta az ölelést. Karjait Ichigo nyaka köré fonta. A férfi végigsimított a nő arcán, és a fülébe súgott:

- Olyan szép lettél, amióta nem láttalak. Sokkal nőiesebb… - majd a fejét a sajátja felé hajtotta, és lágyan megcsókolta. Ez a csók olyan édes volt, mint a méz… vagy az eper cukorral… a nő visszacsókolt neki. A csóknak vége szakadt, és Rukia Ichigo vállára hajtotta a fejét…

…Ha minden álom így teljesülne, akkor a világ sokkal boldogabb hely lenne…

Owari:)