Ne vedd el tőlem a reményt!

Az emlékek igen tudnak fájni. Azok, akik ezt még nem élték át, nem tudhatják. Nem érthette a néni, nem érthette Kon, se barátai, se a bátyja, Byakuya. Senki. Egyedül egy aprócska kis gyertyaláng, egy halvány reménysugár marad neki. De elszánta magát. Ennyire még talán sosem volt biztos valamiben. Meg akarta találni! Hogy… hogy bocsánatot kérhessen! Hogy elmondhassa, miért is ment el! Hogy legalább még egyszer láthassa… csak egyetlenegyszer! Ha kell, akkor a találkozás vége az ő végét is jelenti majd, de…
Kezét összeszorítva kinézett az ablakon. Amíg itt élt, ezen az ereszen mászott le. A kilátás ugyanaz volt. Eszébe jutottak az utolsó percek, amit itt töltött, ebben a házban. Telihold volt, az ablaknál állt, ugyanúgy, mint most. Lentről felszűrődött a szokásos Ichigo - Karin - Kurosaki-papa vita hangja. Majd lábdobogás a lépcsőn, kilincshang, ajtónyikorgás, ajtócsukódás, és a felé közeledő léptek. Egy beszélgetés, melynek minden egyes szava megmaradt benne, egy arckifejezés, amely beleégett a szívébe! A döbbenet, a csalódottság, és a szomorúság egyszerre jelent meg annak az arcán, akit elhagyott, hogy megvédje, de ami fordítva sült el. Mert ha akkor itt lett volna… ha nem lett volna önfejű… talán még a bátyja is…
- Nee-san? - ugrott Kon az ölébe
- I… Igen?
- Ne sírj. Megtaláljuk azt a barmot!
- Tudom.
- Ja, és még valami, nee-san!
A lány kérdőn ránézett.
- Tudod, hogy közel fél fejjel magasabb lettél? És a hajad is hosszabb egy kicsit. Megnöveszthetnéd, biztos jól állna. És még valami… mellé még egy kicsit talán nőiesebb is lettél! - már ugrott volna oda ahova nem szabad, de a nő ellökte.
- Kon, nem szép dolog visszaélni ezzel a helyzettel! Itt hagylak, ha nem tanulsz meg viselkedni! Nem vagyok jó kedvemben, kérlek, ezt most… hagyd abba.
Ezzel kilépett az ajtón, levágtatott a lépcsőn, ki az utcára, és egyenesen az Urahara vegyesbolt felé vette az irányt. Bedörrentett az ajtón, mire Kisuke duplaszaltót vágott hátrafelé az ijedtségtől.
- Mit óhajt, kisasszony?
- Egy átjárót, de most azonnal! - adta ki a parancsot, miközben kibújt a gigai-ból. Az átjáróba gondolkodás nélkül bevágtatott. Kon akkor futott be, és éppen hogy el tudta kapni a kimonójának alját.
A lány rohant az átjáróban. Rohant, mert végre rájött, miért is olyan fontos neki, hogy megtalálja a fiút. Ragyogás töltötte el az alagút végét, majd megérkezett. De nem azt várta, amit látott. Byakuya állt vele szemben, a szokásos, rideg, érzelemmentes tekintetével. Egy pillanatra megingott az önbizalma, és kirázta a hideg. Majd erőt vett magán, és ellépdelt bátyja mellett, bár tudta, akar valamit tőle, különben nem jött volna ide. Ettől pedig… előre tartott. Amint elment mellette, az megszólalt. Keményen, szikrányi érzelem nélkül.
- Mégis miben reménykedsz? Nincs értelme, aki halálisten, és a pusztulás jutott neki sorsul, az megszűnik létezni, mert a halálisten maga egy lélek, Ha a lélek elpusztul, akkor a lét is törlődik, csak az emlékek maradnak. Ne hidd, hogy csak mert emberként élt, más sors jutott neki. Fogadd el a sorsát, és gyere haza.
Rukia lehajtotta a fejét. Erre nem számított. A bátyja igaz kegyetlen, de hogy ennyire elvegye az egyetlen reménysugarat, ami erőt ad neki ahhoz, hogy folytassa az életét… és ennek tudatában is van mellé! Nyelt egyet.
- Nem!
- Mit mondtál?
- Jól hallottad, nem! Nem fogod elvenni tőlem a reményt! Muszáj hinnem valamiben, valami olyanban, ami tartja bennem a lelket, hogy élhessek!
- Vagy úgy. Szóval, ha meghalsz, minden elintéződik. Ezen könnyen segíthetünk. - kardjáért nyúlt. Rukia villámgyorsan megpördült. Felkészült a támadásra. De Byakuya támadás helyett csak egy lesajnáló pillantást vetett rá, majd intett az őt követő testőröknek, hogy hozzák a lányt. Persze a fekete hajú lány nem hagyta magát. Drága Nii-sama testőrei közül jó néhánynak okot adott a betegszabadságra. de végül egyik hátulról leütötte.

A lány már a Kuchiki-család otthonában tért magához. Zsongott a feje az ütéstől, szédült is. Ki akart menni a szobából, de az ajtót bezárták. A kulcslyukon kilesve látta, hogy őrök állnak az ajtóban. Szomorúan rogyott le egy székre. Szóval Nii-sama mindent alaposan kitervelt. Mi oka van erre? Miért nem hagyja, hogy a saját életemet élhessem?! Mi beleszólása van ebbe neki?! Még csak nem is… nem is vagyunk vérszerinti rokonok! Le kell lépnem innen, és akkor ezentúl a nevem nem Kuchiki Rukia lesz, hanem Nammo Rukia. Eldobom azt, amit a sorstól kaptam azért, hogy ellene küzdve megtaláljam végre.
Halkan kinyitotta az ablakot. Itt megléphet, ugyanis a szobája ablaka egy mély szakadék fölött van, ha akár csak egy picit is mellélép, biztosan meghal. Ezzel senki nem kísérletezne, igazából még ő maga se tenné meg, ha lenne más megoldás. Meglép, és PONT! Halálisteni kimonóját levette, és egy, az emberi világból hozott csuklyás szürke kabátot vett fel. Alá pedig egy sima nadrágot. Ichigotól csórta mindkettőt, még mikor régen ide-oda mászkált az emberi világ, és a másik között. Még mindig nagyok voltak rá, de nem érdekelte. Kimászott. A tátongó éjsötét mélységtől nagyon megrémült. A frász kerülgette végig, nem akart lezuhanni. Emellett eszébe jutott, amit még a „dajkája” mesélt neki régebben. Inkább csak gyerekfelvigyázó volt, aki a nemesi illemre is tanította. Egy legenda volt. Úgy szólt, hogy: „Valamikor régen, amikor még csak épülőfélben volt a város, hollowok ezrei támadtak az ittlévőkre. Akkor még nem voltak olyan kardok, mint most, mindenkinek egyszerű Katana volt az oldalán. Éppen ezért nem tudtak volna győzni, ha a Kuchiki család akkori feje nem csalta volna őket egy feneketlen szakadékba. Annak a mélyén pedig mindenki számára felfoghatatlan erő uralkodik. Aki oda beesik, az ugyan életben marad, ha jól esik, de odalent örökké tartó szenvedés vár rá. Elveszíti a reiatsuját, és nem lesz ereje felmászni, csak sikongatni. Az akkori vezér azért ide emelte a lakhelyét, hogy emlékeztessen ezzel mindenkit: Itt ő győzött, ez tehát az ő területe. Erős szélben gyakorta hallani a szakadék mellől a bent bolyongó lidércek üvöltését.”
- De vajon… ez igaz? - súgta maga elé, majd újra elindult. Már a szakadék vége felé járhatott, mikor a kő, amire lépett, megadta magát, és a talaj eltűnt a lány lába alól. Görcsbe rándult a teste. A feje kiürült, nem tudott gondolkozni. Ösztönösen cselekedett, és egyszer csak azt vette észre, hogy a kezével tartja magát. Gyorsan visszamászott, majd folytatta útját. A szakadék - és így a Kuchiki-birtok is- egészen a peremvidéket elválasztó falig húzódott. De nem volt sehol hely, ahol átmászhatna! Pedig oda nem ér el Byakuya keze, ha ott jött volna át a másik világból, akkor most ez nem így lett volna…
Lenézett. Ameddig tartott a tátongó sötétség, a fal is lehúzódott. Lentebb egy kis repedés éktelenkedett az amúgy hibátlan, hófehér elválasztón. Rukia nyelt egyet, majd elkezdett lefelé mászni. Csak itt juthatott át. Érezte, hogy minden lépéssel egyre gyengébb, de amíg odaér, addig nem veszti el minden erejét… hisz már csak egy picike van! Amint belépett a peremvidék alatti alagútrendszerben találta magát.
Lassan haladt, a feljáratot keresve. Végül meg is látott egy létrát, ami …
- Végre egy kis friss levegő! - nyújtózott ki. Körülnézett. Egy város egyik utcáján volt. Nem voltak sokan azon a helyen, jól át lehetett látni a helyet. Körbe-körbe jártatta a tekintetét. Meglátott egy alakot, nem volt közel, de tökéletesen kivehető volt narancssárga, tüskés haja. A magas, vékony alak pontosan olyan volt, mint ami a lány emlékeiben élt. Szíve először csak egy hatalmasat dobbant. Majd még egyet. És még egyet. Lábai maguktól mozdultak, először csak sétáltak, bár gyors tempóban. Majd futni kezdtek. Rohant az emberek közt, majd elkiáltotta magát:
- Ichigo!!!
Hangjában az öröm, a fájdalom, a bűnbánat, a szeretet, a keserűség egyszerre tükröződött. Az alak barna szemeit felé fordította.