Kitölthetetlen űr

Verőfényes napsütés volt, az utcán szinte talpalatnyi hely sem volt, annyian mászkáltak rajta. Emberek különböző, nyári ruhákban, rövid, vagy felkötött hajjal, szandálban, papucsban. Napszemüveggel az orrukon, fagyival a kezükben, vagy éppen jégkását iszogatva. A strandra indulva, vagy onnan visszafele tartva. Hideg üdítőitalt iszogatva, vagy legyezve magukat. Csak egy valaki volt, aki kitűnt közülük. Egy valaki volt, aki vállig érő fekete haját nem copfozta be, hosszú, fekete kimonóját nem cserélte le szellős, nyári göncökre. De ez az egy valaki, mégsem volt feltűnő. Mégsem vette észre senki. Ezen kicsit el is mosolyodott. Az emberek valóban megváltoztak száz év alatt. Hisz azelőtt észrevették, ha meg nem is látták, de tudták, hogy ott van. Minden energiát elvesztett a lélek, ami kellett volna neki a túléléshez, amit a tulajdonosai észre sem vettek. Végleg kihalt volna az az erős, mindent felemészt lélekerő, amit valaha érzett itt? Látszólag semmi sem változott, de ő túllátott a felszínen. Ha már az ember azt sem érezte, hogy hozzáért, akkor már tényleg minden veszett fejsze nyele. Céltudatosan haladt előre a tömegben, bár közben maga sem tudta, pontosan miért is jött. Csak annyit, hogy egy régi emlék hajtotta, tudni akarta, meddig élt az, akiben annyira megbízott, hogy képes lett az életét a kezébe adni. Csak rábízni az egész mindenségét. Mindent. Tudta az utat, volt már ott vele, halványan derengett neki az is, hogy esett az eső. A temetőben, az anyja sírjánál, ahol most már ő is alszik. Örökre. És csak reménykedni tudott benne, hogy nem járt úgy, mint a halálistenek. Mert ha az ő idejük lejár, egyszerűen megszűnnek létezni. Mintha soha nem is lettek volna. Csak hatalmas, kitölthetetlen űrt hagynak maguk után azok szívében, akikkel a hosszú évszázadokat eltöltötte. Lassan elérkezett oda. A felső sorba. Bevette a kanyart, és jobb kéz felől, nagyjából közép tájt megállt. A sírkőbe vésett neveket nézte. Hol van, merre? Tudni akarom, mennyi időt nyertem neki. Megtalálta. A kő alja táján ott volt a név, amire, ha akár csak rágondolt is, elviselhetetlen fájdalom markolt bele a szívébe. „Kurosaki Ichigo”. A fájdalom csak erősödött, mikor meglátta a fiú neve alatt az életkort. „Élt 22 évet.”
- Mi? Miért? - egy könnycsepp gurult le az arcán, ami az álláról a sötét kimonóra hullott. Az azonnal beitta a nedvességet. - Hogy lehet ez? De ő nem… - A lábai is remegni kezdtek. A döbbenet teljesen eluralkodott testén, és térdre rogyott. Zokogott. Azt hitte, azzal, hogy megszakítja a kettőjük között a kapcsolatot, megoldódik. Nem kell tartania a bátyjától. Nem kell félnie, hogy nem tud figyelni, ha megtámadják, hisz nem lesz ott, hogy elterelje a figyelmét! De nem így lett.
- Meghalt ilyen fiatalon, és nekem ezt egy szóval sem mondták. Pedig biztosan tudták. És én abban a hitben ringattam magam, hogy boldog életet élt, családdal, békességben. - suttogta maga elé. Nem mert tovább menni, hogy lássa, a többi barátja meddig lehetett ezen a földön. Tudta, hogy már senki sem él, de félt a valóságtó. Átkozta a saját létét, amiért már csak ő van, és amiért magára hagyta őket, mert azt hitte az éretlen fejével, hogy így lesz a legjobb. És nem először történt meg vele. Most már felnőtt, és tisztábban látja a világot. De mit ér el vele? Elveszette a számára legnagyobb kincset: a barátságát. Odaát sem volt igazán kívánatos személyiség, alig egy-ketten voltak, akikhez mehetett. De őket nem akarta a gondjaival terhelni. Mellé még kerülnie kellett Renjit, gyermekkori barátját, mert rájött, hogy a halálisten úgy érez iránta, amit ő nem tud viszonozni. Nem akarta olyan szerencsétlennek, elveszettnek, és magába fordultnak látni a férfit. Főleg mivel… önmagára emlékeztette. Arra az önmagára, akit a legszívesebben elpusztított volna. Mély gondolataiból egy kedves gyerekhang rázta fel.
- A néni rosszul van? Vagy talán ismertél valakit a családomból?
Meglepődött. Azonnal hátrafordult. Egy, nagyjából tizenegy éves fekete hajú kislány állt előtte. Reflexből megkérdezte volna, „Te látsz engem?” De nem tette. Meglepte ugyan a dolog, de nem akart ezzel az ostoba kérdéssel a lányra ijeszteni. Helyette csak elmosolyodott.
- Igen, ismertem. Csak nem tudtam, hogy meghalt. Eddig nem értesítettek róla, csak most.
- Értem! A nevem Minami! Kumo Minami! És téged hogy hívnak?
- Rukia vagyok. Kuchiki Rukia. Minami, megmondanád, Neked ki is volt Kurosaki Ichigo?
- Várj… ki?
A lány rábökött a nevére.
- Ja hogy ő! Bocsi, de nem ismertem, nem ugrott be hírtelen! Nos, ő a déd mamám bátyja volt.
- Él még a déd mamád?
- Nem. Meghalt fél éve. Neki hoztam ezt a virágot! - mutatta fel a kezében lévő csokrot.
- Értem. Él még valaki, aki ismerhette?
- A nagymamám! Ő is Minami, mint én! Ő biztos! Gyere, elmegyünk hozzá, majd ő mesél neked, amit tud!
- Köszi. Kedves vagy. De előtte még be kell ugranom egyik régi ismerősömhöz.
- Elmehetek veled?
- Ha szeretnél. - mosolyodott el. Kicsit olyan, mint Yuzu volt.
- Hogy hívták a dédidet?
- Yuzu! Yuzunak hívták.
Valahogy sejtettem. Vajon Kon még bírja? A mesterséges lelkek is olyanok, mint a halálistenek. Hosszú az életük.
- Értem. Na, akkor eljössz velem?
- El hát! Miért megyünk?
- Nála van a nyári ruhám, el kell kérnem tőle.
Lassan kisétáltak a temetőből, és elindultak az utcákon. Szótlanul lépdeltek, bár a kis Minami próbált párszor beszélgetést kezdeményezni, a lány nem válaszolt. Az utcán nem. Lekanyarodtak a főútról, és elértek egy „Urahara vegyesbolt” táblával felcímkézett ütött-kopott házhoz.
- Várj meg itt kinn, Minami!
- Rendben!
Rukia belépett. Körülnézett a gyéren megvilágított teremben. Ekkor érte a mai napon a második döbbenet. Ugyanis egy fehér-zöld kalapos férfi horkolt a padlón.
- U… Urahara?! - kérdezte döbbenten, mire a fickó kinyitotta a szemét. Mikor meglátta, ki érkezett, felpattant.
- Kuchiki kisasszony! Minek köszönhetem megtisztelő látogatását?
- Azt hittem, maga már rég alulról szagolja az ibolyát!
- Ne becsüljön le! Egy halálisten sokáig él, a póttest meg cserélhető! - kacsintott.
- Pont ebben az ügyben jöttem. Kéne egy gigai, méghozzá azonnal.
- Óh, máris! Azonnal! Amúgy… tudja, hogy mennyit nőtt, kisasszonyka?

A fekete hajú immár rövid szoknyában, pántos ujjú topban, és papucsban lépett ki az utcára.
- Köszönöm, Urahara! Viszlát!
- Rukiaaa! - futott oda Minami - Hű, de csini vagy!
- Köszi! - mosolygott rá - akkor elviszel a mamádhoz?
- Igen, erre gyere! - kapta el a lány kezét, és elhúzta pár utcányira. Rukiának ismerősnek tűnt a környék. És maga a ház is. És amint beléptek, már tudta is, hol vannak! Itt lakott Ichigo is. Az a két röpke év… minden egyes percére emlékezett! Megint megtámadta a fájdalom… a fájdalom, amin nem tudott úrrá lenni. Ismételten meg akart halni. A bátorsága meg lenne hozzá, de a szavak megállították. A szavak, amit valaha Ichigo mondott neki, és amelyek kitörölhetetlenül a szívébe vésődtek egy örökkévalóságra. „Ne dobd el magadtól ilyen könnyen az életed.” Élet… tág fogalom. Hiányzik belőle az, aki miatt élt, aki értelmet adott a nyomorult létezésének! Akinek köszönhetően túllépett azon a fájó múlton, és végre valahára, sikerült célt kitűzni maga elé! Volt kiért élnie, volt kit megvédenie, és mindez semmivé vált, és lehet, hogy pont ő pusztította el ezt a fényes vezércsillagot! Pedig… csak védelmezni akarta… Ichigo… szeretett eljátszani a névvel. Hisz attól függően, hogy hogyan írjuk, több jelentést kaphat. Magában epret jelent. De az Ichi egyet jelent, a go pedig védelmezőt, vagy őrangyalt. De ha tovább elemezzük, akkor ugyan az Ichi egy marad, de a go ötté vált át. Nem tizenöt, mert az Jugo lenne, hanem csak egy-öt. A neve is összetett, ő maga is egy összetett személyiség volt. Álmaiban még látta, testének minden egyes kis szögletére emlékezett. Nem halványult el.
- Rukia! Elaludtál? - kérdezett rá a kislány.
- Nem, nem, csak elgondolkoztam.
- Bemutatom a nagyimat! - mutatott egy öreg nénire a karosszékben.
- Csókolom! - köszönt.
- Üdvözlöm, kislánykám. Mit szeretne tőlem kérdezni?
A kis Minami lehúzta magához a lányt, és a fülébe súgott:
- A mama kicsit bolond, arról beszél néha, hogy itt szellemek játnak! Szóval ne higgy el mindent neki! Mentem! - ezzel elszelelt. Még visszaköszönt: - Szia, mama!
Rukia megmosolyogta a kislányt, majd a nénihez fordult.
- Szeretném megkérdezni, Tudna-e nekem mesélni Kurosaki Ichigoról. Tizennyolc éves kora utánról. Nagyon fontos lenne.
. Hát, személyesen nem ismertem, de édesanyám sokat mesélt róla! Állítólag látta a szellemeket. És nem csak ő, hanem Karin nagynéném, és később az én anyám is. Nos, Ichigo nagybátyám orvos volt. Ebben a házban működött egy klinika, ami csődbe ment. A műszereket eladták, hogy ki tudják fizetni a tartozást. Ő pedig elment a kórházba dolgozni. A 22. születésnapján is dolgozott, nem kért kimenőt. Nem egyszer mondták neki a barátai, hogy menjen el, csajozzon egyet, jobb kedvre derül. Anya azt mondta, neki sosem volt barátnője. Akárhányszor el akarták hívni vakrandira, nemet mondott. És mint mondtam, a születésnapján. Akkor halt meg. A testén karmolások nyomai voltak, és mikor édesanyám odaért, még élt. De már nem lehetett segíteni rajta. Mellette valami darabokra tört érme volt. Ha érdekel, ott van abban a fekete dobozban. - mutatott a polcra. A lány bólintott, majd elindult érte. Az öreg közben folytatta: - Nekem azt mesélte, hogy az volt az utolsó mondata, „Várj meg. Megyek hozzád, Rukia”
A lány ledermedt egy pillanatra, keze megremegett.
- Kislány, ott van egy fényképalbum is, idehoznád?
- Pe… Persze! Máris! - ocsúdott fel. Lekapta a polcról a dobozkát, és az albumot, majd visszament a nénihez. Odaadta neki az albumot, míg ő maga a dobozt nyitotta ki. Szomorúsága csak tovább fokozódott, mikor meglátta az öt felé tört, koponyás, szakadt és véres vásznú helyettes-halálisteni tárgyat. Közben Minami néni kivett egy fényképet, és odanyújtotta neki.
- Ezen rajta van Ichigo. Az a magas narancssárga hajú fiú. Mellette a fekete hajú férfi az apjuk. A hasonló hajszínnel rendelkező morcos lány Karin. Az pedig Yuzu, az én anyám. Aki pedig Ichigo mellett áll, ő Rukia. Te pont ugyanúgy nézel ki, mint ő. Mit is mondtál, hogy hívnak?
- Kuchiki Rukiának. - hajtotta le a fejét. A sírás kerülgette, a mai napon immár sokadszorra.
- Te vagy az, aki ezen a képen van? Az hogy lehet?
- Úgysem hinné el a néni, ha elmondanám. Köszönöm, hogy elmesélte nekem. Nem is tudja, mennyit számít ez.
- Várj egy percet. A törött érmét megkaphatod, ha kéred. És ezt a fényképet. - vett elő egy máikat. A lány az első pillantásra felismerte! Ez akkor készült, amikor elmentek az augusztusi tűzijátékra. Egy héttel azelőtt, hogy elment. Ichigo pólóján egy folt éktelenkedett. Leette fagyival. Ő pedig a fiú ingjében volt, ugyanis az ő ruhája csupa sár lett, amikor megcsúszott a domboldalon. Az arcán látszott is a kosz, és a horzsolások. Nyelt egy nagyot, és levette szemét a képről. Nem akart itt sírni.
- Köszönöm szépen. Ha szépen megkérem, megtehetnék még valamit?
- Mondjad csak.
- Körülnézhetnék a házban?
- Csak nyugodtan.
- Köszönöm. Viszlát.
Elindult. Becsukta a szobaajtót, és egy másikat vett célba. Azt a szobát, ami Ichigoé volt valamikor. Ahogy belépett látta, nem sokat változott. Át lett festve, és az ágy nem volt felhúzva. Ennyi. Végignézett a polcon, és megakadt a szeme egy tárgyon. Egy sárgás árnyalatú plüss hátsó felét látta.
- Kon?
A plüss megmozdult, majd hátrafordult. Szemei felcsillantak.
- Nee-san! - ugrott a lány ölébe. - nee-san, nee-san, neeeeee-saaaaaan!
- Jól van, Kon, nyugi! Én is örülök, hogy látlak!
- Ichigo… ő megh…
- Pszt! Nyugi. Tudom. Indulnom kell…
- Veled mehetek?
- Persze.
- Hova megyünk?
- Megkeressük Ichigot. Először az akadémián nézzük meg, aztán szétnézünk a peremvidéken! Meg fogom találni! Egyszerűen muszáj!