8. rész: Jó éjszakát, Ichigo...
Ichigo nem tudta, merre megy, csak ment amerre a lába vitte. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan fonalat követne, aminek az egyik vége nála, a másik vége pedig Rukiánál van. (ehemm... lélekszalag???? XD- a szerző)
Így jutott el az egyik parkba, és így találta meg azt a fát is, amin Rukia ücsörgött.
-Ichigo?! Mit keresel itt?!- Rukia nagyon meglepődött.
-Eredetileg azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a tegnapiakért, de azt hiszem nem jártam messze a valóságtól, mikor azt mondtam, hogy kettőnk közt van valami.
A lány csak döbbenten meredt lefelé a fáról.
-Nem akarsz esetleg lejönni?
-Menj haza.- válaszolta Rukia nyersen.- És szállj le rólam. Elegem van a beteges képzelgéseidből...
Ichigo a fejét rázta.
-Mindent hallottam, ne hazudj tovább Rukia.- Ichigo végre biztos volt benne, hogy neki van igaza- Tudom, hogy Shinigami vagy, és én is az voltam. Tudom, hogy nem emlékszek erről, mert én...
Ichigo nem tudta folytatni, ugyanis belenyilallt a fejébe a fájdalom.
-Ichigo!- Rukia azonnal leugrott a fáról, és a sráchoz sietett, akit addigra már térdre kényszerített a fájdalom.
-Ichigo... jól vagy?- térdelt le mellé Rukia.
A szemei tele voltak könnyekkel.
Ichigo csak megszorította a lány kezét.
-Semmi baj...- mondta akadozva- Semmi baj, csak emlékszem...

-Biztos, hogy ezt akarod?- kérdezte Rukia.
A hangjából nem sok érzelmet lehetett kiolvasni.
Odakint már egész besötétedett, Ichigo szobájában csak az asztali lámpa fénye pislákolt. Az egész annyira vészjósló volt...
Ichigo az ágyban feküdt, Rukia pedig az ágy szélén ült.
-Igen ezt. Csak mondd el, minek kell ehhez lefeküdnöm?- kérdezett vissza Ichigo.
Abban a pillanatban, hogy elalszol, működésbe lép a memória módosító, és a te nagykiterjedésű szellemi energiádat felhasználva az egész város emlékezetét kitörli.
-Szóval azt mondod, hogy holnap reggel, amikor felkelek, már semmire sem fogok emlékezni?
-Ahogy mondod...- Rukia a takarót nézte- Semmire...
-Így belegondolva kissé bizarr... de nem baj, akkor is végigcsinálom. Ezzel tartozom ezeknek az embereknek.
-Persze... szólj, ha készen állsz...
-Hé... valami baj van?- Ichigo felült az ágyban.
-Semmi, jól vagyok...- Rukia még mindig a paplanra meredt.
-Rukia...
-Elmondjam, hogy mi a bajom?- a lány végre Ichigo szemébe nézett- Az, hogy ilyen könnyűszerrel eldobsz magadtól minket! Mintha semmit sem jelentenének neked ezek az emlékek! Az a bajom, hogy ennyire semmibe veszel minket!
Rukia szeméből csak úgy potyogtak a könnyek.
-És mondok még valamit, végülis úgyse fogsz emlékezni rá: az fáj a legjobban, hogy semmibe veszel engem! Hogy nem érdekel, hogy nekem ez fáj!
-Ru-Rukia...
-Mert képzeld el! Szeretlek, te idióta!
-Hogy mi?
-Nem hallottad te hülye?! Szeretlek...- Rukia újból elfordította a tekintetét, ezúttal az ablakon kívüli sötétségbe meredt- De mostmár úgyis mindegy...
-Akkor én is mondok valamit...
-Hm?- Rukia visszanézett.
Ichigo barna szempárjába tévedt a tekintete.
-Én is szeretlek...- azzal Ichigo gyengéden megcsókolta a lány.
-Ichigo... te... te...- a lány hangja akadozott, ahogy szétváltak.
-De ezt már nem csinálhatom vissza, azt akarom, hogy a városban végre nyugalom legyen... Szóval csináld minél hamarabb...
Ichigo Rukia ölébe hajtotta a fejét.
-Akkor... kezdhetjük?- kérdezte a lány szomorkásan, és inkább bősz magyarázásba kezdett, nehogy sírva fakadjon a nagy csöndben- Ezzel a démonmágiával egy pillanat alatt mély álomba fogsz merülni, és...
-Rukia.- szakította félbe Ichigo.
-Igen?
Látni már nem igazán látták egymást, csak egymás hangját hallották a sötétben.
-Jó éjszakát... Hiányozni fogsz...- Ichigo lehunyta a szemeit.
Még megakadályozhatná... Még tehetne ellene... Ez a gondolat járt Rukia fejében. Aztán remegő hangon, akadozva kimondta, amit ki kellett.
-12. ártalmatlanító módszer: Altatás!
Egy pillanat se telt bele, Ichigo mély álomba merült. Rukia a srác ágas-bogas, narancssárga haját simogatta, miközben halványan elmosolyodott.
-Jó éjszakát, Ichigo...