Az új diáklány

Kurosaki Ichigo mindig is teljes szívéből gyűlölte a szeptember elsejéket. Leginkább azért, mert ekkor kezdődött a tanítás a karakurai középiskolában. Utálatát csak tovább fokozta, hogy ebben az évben ez a nap pont péntekre esett. PÉNTEKRE! Ki volt az az ostoba, aki kitalálta, hogy az évnyitónak kötelező jelleggel augusztus harmincegyedikén kell lennie, és- hacsak nem szombatról vagy vasárnapról van szó- másnap már iskolába kell menni? A francba! Erre gondolva rúgta le magáról a vékony, nyári takarót, miközben felült, és nem kevés önuralomra volt ahhoz szüksége, hogy szét ne verje az éjjeliszekrényén csörgő vekkert. Valami nem stimmel, jutott eszébe hirtelen, valami nagyon nem stimmel. Az apjának már régen á kellett volna törnie az ajtót -esetleg az ablakot -, hogy egy lelkesítőnek szánt verekedéssel felébressze. Mos azonban ez elmaradt. Tanácstalanul megvakarta a feje búbját, majd úgy döntött, jobban teszi, ha addig örül, ameddig nyugta van. Kikászálódott az ágyból, és a kezébe vette az egyenruháját. Első útja a fürdőszobába vezetett, ahol egy gyors zuhanyt és öltözködést követően belenézett a szemközti falon lógó tükörbe. Ahogyan számított rá, különös, narancssárga színű haja - amiről a mai napig nem igen tudta volna megmondani, honnan örökölte - szokásához híven, össze-vissza állt. Ráadásul hiába húzogatta rajta a fésűt, az se sokat segített a helyzeten. Na, erről ennyit engedett meg magának egy halk, ám keserű sóhajt, és lement a konyhába.
- Jó reggelt, Nii-chan! - köszönt rá vidáman Yuzu, míg Karin csak elfelhősödött tekintettel biccentett. Nagyon úgy festett a dolog, hogy nem csak neki vannak problémái az évkezdés tényével, hanem a lánynak is.
- 'Reggelt- bökte ki végül, amikor rájött, hogy a fiatalabbik testvére szeretné ha viszonozná az üdvözlését. Leült az étkezőasztalhoz, majd kibukott belőle:
- Hol van a fater?
- Mit gondolsz? Konferencián- felelte vállvonogatva Karin.- Majd csak este jön haza, vagy "legrosszabb" esetben holnap reggel. Bár haza se jönne! Egyáltalán nem hiányzik.
- Hogy mondhatsz ilyet, Karin?- kerekedtek el Yuzu barna szemei.
- Most miért? Kinek kell egy ilyen idióta?
Ichigo már csak fél füllel hallgatta a komolytalan veszekedést, s miután befejezte a reggelit, felállt.
- Elmentem, sziasztok!- kapta fel az iskolatáskáját, s már ott sem volt.
Mivel mindig ugyanazon az útvonalon közelítette meg az iskolát, szinte biztosra vette, hogy egy-két emberrel találkozni fog útközben. Nem csalódott: alig, hogy befordult az egyik sarkon, szembejött vele két osztálytársnője: Inoue Orihime és Arishawa Tatsuki.
- Szia, Ichigo!- köszöntek egyszerre, és furcsa módon, Inoue még integetetett is hozzá. Hogy mik vannak...
- Üdv - intett vissza, és csatlakozott a lányokhoz. A barnás hajú lányon igazán jól lehetett látni, mennyire zavarban van. így Tatsuki magára vállalta a feladatot, hogy oldja a kissé nyomott hangulatot.
- Mondd csak, Ichigo! Hogy telt a nyár?
- Eltelt, bár nem volt valami nagy élmény.
- Szokásos családi nyaralás?
- Talált, süllyedt. Fater nem igazán akar megbarátkozni a gondolattal, hogy 17 évesen már ciki még mindig a családdal nyaralni.
- Megértelek...- sóhajtott, majd a pár lépéssel lemaradt Orihiméhez fordult. - És neked, Hime?
- Köszönöm, jól! Nagyon sokat voltam a tengerparton!
- Mint mindig -tetette hozzá mosolyogva a másik lány, ám ennél több szó nem esett köztük, mivel ekkor elérték az iskolát.
Az osztályteremben már vagy két tucat diák tolongott, viszont a társaság negyede még sehol sem volt. Mondanom sem kell, hogy ez leginkább a későkre vonatkozik. Ichigo nem kis megdöbbenésére mindenki köszönt neki, és a túlnyomó többség még arra is rákérdezett, hogy telt a szünete. Mindenkinek igyekezett válaszolni, de nem titkoltan megörült, amikor végre becsengettek, és az osztálytársai a helyükre siettek. Osztályfőnökük a rá jellemző jókedvvel lépett be a tanterembe, ám most volt valami szokatlan a megjelenésében. Közvetlen a háta mögött, szinte árnyékként lépkedett valaki, akit eddig még sohasem látott, viszont az iskola szürke egyenruháját viselte. Csak nem egy új diák?, jutott eszébe, ennél tovább nem jutott a gondolatmenetben, mert ekkor a fiatal tanárnő megszólalt:
- Figyelem, osztály! Látom, mindenki, az ígéretéhez híven, túlélte a nyári szünetet. Ennek szívből örülök. Apropó, ebben az évben. Kuchiki, kérlek, gyere ki a hátam mögül, és mutasd meg magadat az osztálynak.
Az illető motyogott valamit, majd előlépett, és kissé félszegen megállt a katedrán. Ichigónak ekkor nyílt alkalma tüzetesebben is szemügyre venni az illetőt, és ezzel egy időben elakadt a lélegzete. Az új diák egy lány volt, ráadásul nem is akármilyen. Igazán alacsony, első ránézésre úgy tippelt, hogy bő két fejjel lehet alacsonyabb nála, tehát nagy jóindulattal alig érhet fentebb, mint az ő könyöke. Talán éppen emiatt, olyan vékony volt, hogy a fiú képzel